Magyar mozibemutatók 2013. március 21-én

Csajok szabadon (amerikai krimivígjáték, 93 perc, 2012)

Croodék (amerikai animációs film, 98 perc, 2013)

Úton (amerikai-angol-francia filmdráma, 95 perc, 2012)

Szabad a tánc (belga-francia-luxemburgi filmdráma, 98 perc, 2012)

Dombokon túl (román filmdráma, 150 perc, 2012)

Sam Raimi Óz, a hatalmas című mesefilmje az előrejelzéseknek megfelelően erősen nyitott az amerikai mozikban: a marketingköltséggel együtt kb. 300 millió dollárba kerülő film 80,3 milliót söpört be a hétvégén. Ez a harmadik legerősebb márciusi nyitás Amerikában: csak Az éhezők viadala (152,5 m.) és az Alice Csodaországban (116,1 m.) teljesített ennél jobban. A közönség 43%-a párokból, 41%-a pedig családokból állt. A film az USA-n kívül 69,9 milliót keresett, azaz összbevétele máris több, mint 150 millió. A filmet gyártó Disney már a hétvége előtt bejelentette, hogy dolgoznak a folytatáson.

Az Óz felbukkanása megtépázta a múlt hétvégén amúgy is gyengén indult, azonos célközönségnek szóló Az óriásölő-t: a film bevétele 63%-ot esett, és most már csak 10 milliót hozott. Országos premier volt még a Noomi Rapace és Colin Farrell főszereplésével készült Dead Man Down című thriller, ami sovány 5,4 milliót termelt. A filmet a svéd A tetovált lány rendezője, Niels Arden Oplev csinálta, akinek ez volt az angol nyelvű bemutatkozása, de ez az eredmény nem vetít előre nagy hollywoodi karriert számára.

260 moziban kezdték vetíteni Peter Webber Tommy Lee Jonesszal készült Emperor című második világháborús filmjét, ami nem ajzotta fel különösebben az embereket: 1 millió dollárt hozott, azaz mozinként 4012-t.

A tízes észak-amerikai toplista (zárójelben a hétvégi bevétel és az eddigi összbevétel millió dollárban):

1. Óz, a hatalmas ($80,3/$80,3)
2. Az óriásülő ($10/$43,8)
3. Személyiségtolvaj ($6,3/$116,5)
4. Dead Man Down ($5,4/$5,4)
5. Csapda ($5,1/$31,9)
6. Képszakadás ($5,1/$16,8)
7. Safe Haven ($3,8/$62,9)
8. Napos oldal ($3,7/$120,7)
9. Escape From Planet Earth ($3,2/$47,8)
10. The Last Exorcism 2 ($3,1/$12,1)

Az Óz, a hatalmas jól teljesített Magyarországon a hétvégén: 35 713-an ültek be a 41 moziban játszott mesefilmre. Persze, ha A hobbit decemberi, csaknem 88 ezres nyitásához mérjük az új fantasy eredményét, akkor nem tűnik annyira fényesnek ez az eredmény, de Tolkiennek és Peter Jacksonnak eleve hatalmas rajongótábora van, úgyhogy nem teljesen fair az összehasonlítás.

A Dwayne Johnson főszereplésével készült Csapda című akcióthrillerért nem szedték szét a házat: bár 22 moziban meg lehetett nézni, csak 7183 nézőt szerzett. De még kisebb érdeklődés övezte az idősödő sztárokat (Al Pacino, Christopher Walken) felvonultató Született gengszterek-et, amire 15 moziban összesen 3412-en ültek be.

Bemutatták még a Nekem Budapest című magyar szkeccsfilmet, amiből 4 kópia volt, és 825 látogatót vonzott, valamint a 2 kópiás Post Tenebras Lux-ot, amit Budapesten 41-en láttak.

A magyarországi nézettségi toplista első tíz helyezettje a 2013. március 4-e és 2013. március 10-e közötti időszakban, zárójelben a hétvégi országos nézettséggel és az eddigi össznézettséggel:

1. Óz, a hatalmas (35 713 / 35 713)
2. Die Hard - Drágább, mint az életed (9435 / 148 091)
3. Az a bizonyos első év (7792 / 20 810)
4. Csapda  (7183 / 7183)
5. Személyiségtolvaj (6141 / 39 590)
6. Parker (5483 / 18 433)
7. A Pingvinkirály 3D (4722 / 22 232)
8. Egyesült Állatok (4168 / 66 133)
9. Django elszabadul (3873 / 192 544)
10. Született gengszterek (3412 / 3412)

Magyar mozibemutatók 2013. március 14-én

Dől a moné (színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 89 perc, 2012)

Képszakadás (színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 93 perc, 2013)

A házban (színes, feliratos, francia thriller, 105 perc, 2012)

Megtalált emlékek (színes, feliratos, argentin-brazil-francia filmdráma, 98 perc, 2011)

No (amerikai-chilei-francia filmdráma, 118 perc, 2012)

Holy Motors (francia filmdráma, 115 perc, 2012)

Halálhegy - A Dyatlov-rejtély (angol horror, 90 perc, 2013)

Milyen érzés a világ leghíresebb nőjének lenni? – teszi fel a kérdést a film. Ha erre nem is, de arra választ kapunk, hogy milyen a legvonzóbb nő a világ szerint. Monroe képe a filmvásznon.

Szexi, szőke, formás, titokzatos – valószínűleg ezek a klisék jutnak elsőként eszünkbe, ha meghalljuk Marilyn Monroe nevét. Az Egy hét Marilynnel nem tesz hozzá ehhez a képhez, nem leszünk okosabbak azt illetően, hogy vajon mit érzett, mire gondolt, kit szeretett a színésznő. Inkább a másik, a szemlélődő oldaláról közelít. Erre van is alapja, hiszen a film Colin Clark azonos című naplója alapján készült.

A sztori szerint az ifjú Clark (Eddie Redmayne) élete első filmes munkája során megismerkedik a Nagy-Britanniában forgató Marilyn Monroe-val (Michelle Williams). A nő A herceg és a táncosnő című produkció miatt érkezik Európába férjével, Arthur Miller drámaíróval, míg Colin a lóti-futi, hivatalosan a harmadik asszisztens szerepkörében bontogatja a szárnyait. Ahogy az összes férfit a környéken, őt is elbűvöli Monroe szépsége. A vonzalom kölcsönösnek tűnik, a színésznő a bizalmába fogadja a fiút. És éppen ezen a ponton fulladhatna szenvedős-érzelgős romantikus drámába a film, ám jó hír, hogy ez nem következik be. Amikor a sztár férje az USA-ba menekül, szorosabbra fonódik ugyan kettejük viszonya, de az alkotók megkímélnek minket a hosszú, érzelgős zenével aláfestett ágyjelenetektől. Ehelyett meztelen fürdőzést, csendes összebújást és sokat mondó pillantásokat adagolnak úgy, hogy semmiképpen ne legyen habcsókszerű a végeredmény. Ezek a jelenetek a kis porcelán csecsebecsékre hasonlítanak: letisztultak, csillogók, ám mégsem túl hivalkodók.

A történet azonban nem csupán a két, tulajdonképpen véletlenszerűen egymásra találó fiatalról szól. A herceg és a táncosnőt rendező  Sir Laurence Olivier (Kenneth Branagh) és Monroe kölcsönösen megkeserítik egymás életét. A színésznő hol elkésik, hol képtelen megjegyezni egyetlen mondatot, hol pedig szimplán kijelenti, hogy nem képes eljátszani a szerepét. Olivier tajtékzik, és alig várja, hogy befejeződjenek a felvételek. Bár a pokoli düh ellenére is elvarázsolja Monroe mint nő, ő tényleg nem keveri a munkát és a magánéletet. Két herceg csap hát össze a showgirl kegyeiért, legalábbis az érzelmek terén. Olivier nem próbálkozik látványosan, csak a szeme sarkából vizslatja a szerencsés riválist.

Michelle Williams alakítása kitűnő, s habár az első percekben talán nehezen fogadjuk el a külső különbségek miatt, mégis hiteles. Ráadásul, ha valakinek, hát neki rettenetesen nehéz feladata volt. Nagy kihívás ugyanis megformálni egy olyan karaktert, akinek a legjellemzőbb ismérve a hihetetlen kisugárzása. A Ray Charlest alakító Jamie Foxx, a Chaplint játszó Robert Downey Jr., vagy a Fridává alakuló Salma Hayek esetében könnyebben tudtuk azonosítani őket a figurával. Ezzel együtt Williams finom rezdüléseivel, csodás hangjával kétségtelenül sikeresen varázsolja a vászonra Monroe képét. És nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy a Simon Curtis által dirigált színésznő játékában a törékeny, szeretetre vágyó nőt helyezi az előtérbe, nem pedig a problémás, zavaros viselkedésű sztárt. Ez mély tiszteletről árulkodik, ami érezhetően a film javára válik.

Persze nem Williams az egyetlen, akinek kedvéért érdemes a filmet megnéznünk. Kenneth Branagh a tőle megszokottnál is zseniálisabb. Az általa hozott Olivier a vén kujon, brit módra. Nagy színész, nagy rendező és potenciális sármőr. Lobbanékony és hiú, egy igazi páva. Nem véletlen tehát, hogy mindkettejüket jelölték Oscarra. Williams a legjobb női színésznő, míg Branagh a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában versengenek.

Egy hét Marilynnel (My Week with Marilyn)
színes, feliratos, angol-amerikai filmdráma, 99 perc, 2011

rendező: Simon Curtis
író: Colin Clarke
forgatókönyvíró: Adrian Hodges
zeneszerző: Conrad Pope
operatőr: Ben Smithard
producer: David Parfitt, Harvey Weinstein
vágó: Adam Recht

szereplők:
Michelle Williams (Marilyn Monroe)
Eddie Redmayne (Colin Clark)
Kenneth Branagh (Sir Laurence Olivier)
Emma Watson (Lucy)
Geraldine Somerville (Lady Jane Clark)
Judi Dench (Dame Sybil Thorndike)

IMDb

Ezúttal egy háborús klasszikust szeretnék bemutatni Nektek, amely nem is inkább a második világháborúról, hanem két ember háborújáról szól. 

A történet tehát az, hogy a második világháború során valahol egy csendes- óceáni lakatlan szigetre vetődik egy japán tengerészgyalogos és egy amerikai pilóta. A szembenállás alapja, tehát adott lévén arról szó, hogy országaik háborúban állnak egymás ellen. Jelen esetben, azonban csak ők ketten vannak és ez személyes háború lesz. Macska-egér játékot folytatnak egymással, tényleg öröm nézni, hogyan próbálnak meg egymás orra alá borsot törni vagy éppen a dühtől elvakulva hogyan próbálják meg eltenni a másikat láb alól. Az idő múlásával a két férfi közeledése figyelhető meg, vagyis felismerik azt, hogy egymásra vannak utalva. 

Elsőként a színészeket szeretném kiemelni vagyis a két főszereplőt, illetve az igazat megvallva ők ketten alkotják a teljes szereplőgárdát. Lee Marvin játsza az amerikai pilóta szerepét, a japán tengerészgyalogost pedig Toshirô Mifune alakítja. Úgy gondolom, hogy a színészek tehetsége vitathatatlan, tökéletesen adják elő azt a helyzetet amibe ez a két katona került. A néző teljesen bele tudja élni magát a történetbe. A szövegkönnyvel nem sokat dolgoztak, de ez így tökéletes mind a két katona mondja a magáét az egyik csak angolul a másik csak japánul tud, mondhatni kézzel lábbal kommunikálnak. A hangsúly nem a kommunikáción, hanem a bennük lezajló folyamatokon van. A lelki vívódásokon és a végső felismerésen, hogy ők bizony "barátok".  

A szereplőkkel kapcsolatos érdekesség egyébként, hogy Mifune a császári haditengerészetnél szolgált, míg Marvin tengerészgyalogosként harcolt a második világháború alatt, így személyes tapasztalataik és katonai múltjuk is segítségül szolgált a szereppel való teljes azonosulásban. 

Úgy tűnik, az ifjú filmesek megunták a BBC-re oly jellemző letisztult adaptációs iskolát, és az angol romantikusokat legújabb feldolgozásaikban őszintén, szubjektíven, néhol dokumentarista módon viszik vászonra. Cary Fukunaga Jane Eyre-a után Andrea Arnold is elkészítette a maga Brontë-jét, hogy felkavarja a XXI. századi érzelmeket is.

Nehéz film az Üvöltő szelek, az volt minden feldolgozásban, Andre Arnold azonban minden eddiginél nagyobb erőpróba elé helyezi azokat a nézőket, aki vállalkoznak rá, hogy ismét meghallgassák Heathcliff (James Howson) és Catherine (Kaya Scodelario) szerelmének történetét. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a XIX. század maga is olyan nemes és szofisztikált, mint az az irodalmi nyelv, melybe csomagolva megismerhettük. Andrea Arnold legújabb filmje folyamatosan emlékeztet rá minket, hogy az emberek minden korban ugyanolyanok: szenvedélyesek, esendők és gyarlók. Az eddigi adaptációk kifinomultságát hiába is keressük a 2011-es Üvöltő szelekben, annál inkább jelen van Emily Brontë könyvének vadregényes romantikája és nyers ereje, mely kultregénnyé tette a művet.

Arnold legfontosabb elmozdulása az eredeti történettől, hogy Heathcliff szerepét egy fekete színészre, James Howsonra osztotta. Valószínűleg sokaknak fog tetszeni ez a merész változtatás, én kissé öncélúnak érzem, ami a szájbarágó szimbolikán túl gyengíti is a történet hitelességét. Ettől eltekintve Andrea Arnold filmje húsbavágó, zsigeri erőket mozgat, melyek a mozitermet elhagyva is hosszan kísértik az embert. A film sokat köszönhet Robbie Ryan szívbemarkoló képeinek is, melyek tökéletesen visszatükrözik a hősök lelkében duló küzdelmeket. A film tobzódik a természet hol szép és hol pedig inkább visszataszító közelképeiben, melyek még inkább aláhúzzák a történet ösztönösségét, csakúgy ahogy a film nagyrészét uraló gyerekszínészek játéka is.

Miközben a filmnek számos erénye van, elképzelhető, hogy a könnyed romantikus történetekhez szokott nézők vagy a klasszikus BBC-s feldolgozások rajongói nehezen fognak megbírkózni Andrea Arnold újraértelmezett történetével. A több mint kétórás játékidő, a naturalisztikus ábrázolás ilyen mértéke, az erőszakos karakterek és a lassan hömpölygő sztori nem teszi az Üvöltő szeleket könnyen fogyaszthatóvá – de ha mindez nem rettent el minket tőle, a maradandó filmélmény garantált.

Üvöltő szelek (Wuthering Heights)
színes, feliratos, angol romantikus dráma, 129 perc, 2011 (18)

rendező: Andrea Arnold
író: Emily Brontë
forgatókönyvíró: Andrea Arnold, Olivia Hetreed
operatőr: Robbie Ryan
producer: Robert Bernstein, Kevin Loader, Douglas Rae
vágó: Nicolas Chaudeurge

szereplők:
James Howson (Heathcliff)
Kaya Scodelario (Catherine Earnshaw)
Nichola Burley (Isabella Linton)
Oliver Milburn (Mr. Linton)
Steve Evets (Joseph)
Amy Wren (Frances Earnshaw)
James Northcote (Edgar Linton)
Paul Hilton (Mr. Earnshaw)

IMDb

Számomra Spielberg neve egyet jelent a kiválóval. Ezúttal durván mellé nyúlt és azt, hiszem finoman is fogalmaztam. A történethez hozzá tartozik, hogy moziba mentünk barátokkal és megláttam a plakátját a Hadak útjának. Mondtam is a többieknek, hogy na végre egy király első világháborús film lesz, gondoltam hasonló jellegű mű lesz belőle, mint az Ausztrál könnyűlovasság című háborús dráma. Valljuk, be ez a plakát igen is király és ezek a nagy szavak rajta rendkívül felemelőek. A filmről annyit, hogy a plakát király maga a film az valami förtelem. A mindenki által ismert videómegosztón a film hivatalos trailere alatt, pedig áradoznak erről a "csodálatos" filmről. 

A történetről annyit, hogy teljesen elnyújtotta és sok esetben annyira unalmas, hogy az már szinte hihetetlen. Persze kell a szentimentalizmus nem szólhat egy egész film az öldöklésről és a háború szörnyűségeiről. A nem éppen igavonó állatnak való Joey-t megveszi egy részeges farmer és csodák csodájára a versenyló tulajdonságaival bíró jószág után ekét is tudnak kötni és szántásra is használható. Akár itt is befejezhették volna a filmet, hiszen a nehézségek ellenére megvan az öröm. Ámbár kitör a háború és a hadsereg lovakat vásárol, így főhősünk is eladásra kerül és egy lovassági tiszt tulajdonába kerül, majd német kézbe, ahol a korábban megszerzett ekevonó képességeit kamatoztathatja és ágyúkat vontathat majd. Később a háború alatt találkozik ismét Joey és az eredeti gazdája és a sok nehézség leküzdése után egymáséi lehetnek. Tudom ez nagyon furán hangzik, de mialatt a katonák nagy része a feleségének, családjának írt levelet, addig ő a lovának... Tényleg szívszorító és a zsebkendőket kapkodnia kell az embernek.... nah egy fenét. Spielberg nem egy háborús filmet rendezett már, így illő lett volna neki a tőle megszokott minőséget produkálni ennek a filmnek az esetében is. 

Tudom bennem van a hiba, de az első világháborúban több millió ember halt meg katonák és civilek, nők és gyerekek is egyaránt, ennek fényében egy ló története és élete szerintem nem tétel. A lovak szerepe persze kiemelkedően fontos volt a háború során, mégsem vetekedett az emberi élet értékével. Ebből a filmből sajnos az jön le, hogy a több millió ember elvesztése nem számít, hiszen végig ezért a lóért kell szurkolnunk.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy ez a két és fél órás film maga az unalom és több nyál csordogál belőle, mint a délutáni szappanoperákból. Amikor már teljesen belesüppedtem a mocsárba, melyet a vászonról kiáramló szentimentális vízözön okozott, akkor végre olyan részekhez érkezett a cselekmény, ahol harc volt és a háborút mutatták. Na itt következett be a teljes megsemmisülésem, mert ebből a mocsárból nem, hogy kirángatott az akciójelenet, hanem még mélyebbre döngölt benne. Ismervén Spielberg munkásságát és a már említett háborús filmekben való részvételét úgy vélem ez az életműve mélypontja, ezt a filmet tényleg tagadja le, ha tudja. 

David Guggenheim eddig nem sok emlékezeteset művelt, de aVédhetetlen forgatókönyvének kedvéért most már érdemes megjegyeznünk a nevét. A CIA belső ügyeibe vezető beavatástörténet a nagy könyv szabályait követi, és meg kell mondjam, igazán jól sikerült.

Na azt ne várjuk, hogy túl sok eredeti gondolatot találunk benne, de a sztori kétségkívül remekül össze van téve. Matt Weston (Ryan Reynolds) a CIA egyik védett házának „házmestere“, akivel hónap szám nem történik semmi. Egy nap azonban behozzák az ügynökség leghirhedtebb árulóját, Tobin Froston (Denzel Washington). Amikor a házat megtámadják, Westonra marad, hogy megvédje a vendéget, aki hamar bebizonyítja az ifjoncnak, hogy bizony a CIA nem éppen a szentek gyülekezete.

A Védhetetlen egy klasszikus mester-tanítvány sztori, amely még a közhelyeket sem mellőzi, a picit túlhúzott búcsújelenttől eltekintve azonban mindezt teszi olyan profizmussal és eleganciával, hogy a lehető legjobb érzéssel nézzük végig a kalandokban is bővelkedő mesét. Daniel Espinosa stabil kézzel vezeti színészeit, akik magabiztosan viszik végig a rájuk osztott szerepeket. Washington nem először tetszeleg hasonló bőrben, a számára Oscar-díjat jelentő Kiképzésben Ethan Hawke-nak tanította meg, hogy az élet rendőrként sem fenékig tejfel. Bár feltűnnek más szereplők is a Védhetetlen történetének folyamán – Brendan Gleeson visszakézből hozza például Weston főnökét –, valójában a Weston és Frost közötti dinamika határozza meg a filmet. Az egyszer már bevált figura most is jól működik Washingtonnál, a színész ismét meggyőző az ambivalens karakter bőrében. Ryan Reynold szintén jól teljesít, bár tény, hogy a karaktere közel sem annyira erős, mint a már említett Kiképzés Jake-je (Ethan Hawke) volt. Szerencsére nem is jut túl sok idő Weston jellemének árnyalására, az esményeket elsősorban az akció viszi előre, üldözéses jelenetből jópár kijut, bunyó is van éppen elég.

Az utóbbi években az igencsak csalogató adókedvezményeknek köszönhetően Dél-Afrika egyre több film helyszínéül szolgál. A készítők remekül kihasználták a helyben rejlő lehetőségeket: adja magát, de szerencsére nem is hagyták ki a bádogvárosok ziccert, ahol a pléh tetőkön kergetik egymást a jó, rossz és kevésbé rossz fiúk. Az ország egzotikumát Oliver Wood rendkívül szuggesztív képei még jobban kiemelik, a gyönyörűen szűrt fotók az egész filmnek emlékezetes atmoszférát teremtenek.

Védhetetlen (Safe House)
színes, feliratos, amerikai-dél-afrikai akciófilm, 120 perc, 2012 (16)

rendező: Daniel Espinosa
forgatókönyvíró: David Guggenheim
operatőr: Oliver Wood
producer: Scott Stuber
vágó: Richard Pearson

szereplők:
Ryan Reynolds (Matt Weston)
Denzel Washington (Tobin Frost)
Sebastian Roché (Heissler)
Vera Farmiga (Catherine Linklater)
Brendan Gleeson (David Barlow)
Robert Patrick (Daniel Kiefer)
Sam Shepard (Harlan Whitford)
Rubén Blades (Carlos Villar)

IMDb
www.nooneissafe.com

Sok alkotót megihletett már a meghalt anya és az apára maradt gyász, a gyerekek és a hogyan tovább problémája. Könnyen frázisokba és közhelyekbe eshet a próbálkozás. Alexander Payne alkotása – bármennyire is szerethető darab – nem mindig áll meg a csúszós jégen.

Nem tagadom, nem teszi talán senki, éppen az érzelmi hullámok meglovagolása ad lehetőséget egy ilyen történet megírására. Anyu egy vízisí-balesetben nyakát szegi, kómába és kórházba kerül. Apu, Matthew King (George Clooney), arra kényszerül, leállítsa a lélegeztető gépet. Két lánya csendben hadakozik a tragédiával és apjával. Mindezek tetejébe kiderül, anyu megcsalta szerető férjét, aki egy ügyvédi irodában robotol reggeltől estig – Hawaii-n.

Az élet tehát nem mindig hawaii – és ezt a bölcs megállapítást maga a szexi hangú sztár teszi a film első jelenetében, meztelen felsőtestű izmos férfiak, tengerpart és pálmafák alkotta vágóképek mögött. Nem mindig látván a film igazi csapásirányát, gyakran érezhetjük úgy, a film többször, jobban csapong a kelleténél. Mert mi a legfontosabb ebben a filmben? A gyászoló férj? Ahhoz talán túl vicces, és nem érezzük úgy a fájdalmat sem, mint például Michael Winterbottom Genova című filmjében, ahol Colin Firth adja át magát teljesen a felesége halála utáni hetek állapotának. Apa és lányai viszonyában keressük a film lényegét? Kevés és elnagyolt hozzá a lányok ábrázolása, a kisebbikről szinte semmit nem tudunk meg, kapcsolatuk a film végére sem tűnik sokkal szorosabbnak, mint lesz például Scott Hicks Anyátlanokja Clive Owennel és két fura figura fiával – szívbe markoló őszinteséggel megrajzolt mese.

Recept tehát volt bőven, de nem sikerült jól átvenni a hozzávalókat. Mert végülis nem rossz film az Utódok, csak sótlan. Éppen azt a vonalat nem tudta megvastagítani, amely a címet is adja. A King dinasztia, utódai, a Clooney alakította Matt és lányai, Matt és a széles rokonság, számos unokatestvére az 1860-as évek óta őslakos hawaii család, most mégis egy nagy földbirtok eladását tervezik. Mintha egy másik filmet látnánk, amely a hawaii-i családról szól, az elmúló emlékekről, arról, hogy minden szabadstrand helyén pláza épül meg golfpálya. Bezzeg régen! Elég old school, elég melankolikus, ide neki az Oscart!

Mintha sok kis filmet látnánk: egy kis családit, egy nagy családit, egy szerető után nyomozósat, egy gyászoló férjeset; s mindet egy valaki fogja össze: George Clooney. Vannak emberek, akiknek minden szerep jól áll, akit egyszerűen jó nézni: férfinak, nőnek, fiatalnak, öregnek. Clooney-t ismét jó nézni, mert természetes és barátságos, és közben olyan ismerős, mintha az apánk lenne. Clooney-nak jó párját alkotja nagyobbik lánya, Alexandra (Shailene Woodley), aki apja megfontoltságával szemben a kamaszkor robbanékonyságát adja szintén elemi természetességgel és saját szépségével. A színészi játékok nagyszerűségénél és néhány szép hangulati elemnél azonban nem jutunk tovább. Bár mehetnénk. Ilyen lehetőségekkel könnyen mehetnénk.

A "Don't Think" című film március 26-án jelenik meg Blu-Ray/CD-n és DVD/CD-n. Április 9-én pedig limitált kiadásban könyv formátumú DVD/CD-n is kiadásra kerül az anyag, melyen exkluzív képeket is találunk majd. 

Világszerte mintegy 600 moziban debütált Adam Smith The Chemical Brothers: Don’t Think című filmje. A rajongók és a kritikusok véleménye egybehangzó: a Don’t Think kihagyhatatlan élmény!

Londonban tömegek cikáztak a vetítések között, mert volt, hogy a biztonsági őröknek be kellett zárniuk a mozit a lelkes közönség miatt. Ez a jelenség aztán megismétlődött világszerte Auckland-től egészen Buenos Aires-ig.

A Don’t Think gyakorlatilag újradefiniálja a mozizás fogalmát. A film a The Last Waltz és a Stop Making Sense koncertfilmjeinek sorába emelkedik, minden idők tíz legjobbja közé sorolja a The Daily Telegraph.

A The Chemical Brothers most ismét meginvitálja a nagyérdeműt a Fuji Rock koncertjükre - azokat is, akiknek már nem sikerül jegyet szerezniük erre a vetítésre, és azokat is, akik ugyan már látták a filmet, de szeretnék újraélni az élményt -, amit ezúttal otthonuk kényelmében nézhetnek és hallgathatnak végig a hamarosan megjelenő DVD-n és Blu-Ray-en, valamint a speciális limitált kiadású könyv formátumban. Az összes kiadványhoz tartozik egy CD is a Fuji show élő koncert audió felvételével. 

 Karácsonyi lidércnyomás

(The Nightmare Before Christmas)

A cím alapján kérek mindenkit ne ítélkezzen előre a filmről, szó sincs valami horrorfilmről, melynek rendezője annyira beteg lenne, hogy karácsonyi köntösbe bujtatná az esztelen vérontást. 

Amit tulajdon képpen ajánlok Nektek kedves Olvasók az nem más, mint egy rendkívül szórakoztató és izgalmas karácsonyi mese. Igen... egy animációs filmről van szó, amely Tim Burton amerikai rendező kultikus filmje és egyúttal talán a legismertebb is. A film 1993-ban jelent meg és az érdekessége az, hogy stop motion bábtechnikával készítették több éven át. 

A főhősünk Jack a Tökkirály, aki Halloween faluban él,  az ő feladatuk a Halloween ünnepének felügyelete. Jack kezdi úgy érezni belefáradt már ebbe és "üresnek érzi a csontjait" . Egyik nap az erdőben bóklászva talál egy helyet, ahol a fákon egy-egy ünnep szimbóluma található és benyit egy karácsonyfával jelzett fába. Egy varázslatos új világban találja magát Karácsony városban, ahol mindent nagy érdeklődéssel figyel és csontjait átjárja valami megmagyarázhatatlan érzés. Visszatérve övéihez elhatározza, hogy idén a Karácsony ünnepét is átveszik. Lázas munkába is kezdenek, elsőként elrabolják a Mikulást, majd ajándékgyártásba kezdenek sajátos halloween-i módon.

A film bővelkedik humorban, fordulatokban, szerelemben és kitűnő betétdalokban. A szereplő szörnyek tulajdonképpen nem is ijesztőek, sokkal inkább mulatságosak és Jack karácsonyi terve sem gonosz szándékkal születik pusztán jót akar... a maga módján, ami mókás konfliktusokhoz vezet.

Így Karácsony alkalmából szívből ajánlom az egész családnak ezt a remek kis animációs filmet, esti szórakozás gyanánt.  

Október 13-tól vetítik országosan a mozikban Bergendy Péter A vizsga című thrillerét.

1957. december 24. A zűrzavaros októberi események után az Államvédelmi Osztálynak meg kell győződnie arról, hogy ügynökei közül kiben bízhat meg a jövőben, ezért egytől-egyig próbára teszi azok lojalitását a rendszerhez. A szép karrier előtt álló tartótisztnek, Jung Andrásnak (Nagy Zsolt) éppen a szenteste hozza el ezt a bizonyos vizsgát: nem is sejti, hogy a szemközti ház egyik ablakából többek között atyai tanítómestere, Markó Pál (Kulka János) figyeli, és értékeli minden tettét, minden mondatát. Ha András ezt tudná, valószínűleg nem éppen ezen a napon találkozna konspirált lakásán az eddig szigorúan titkolt szerelmével, Évával (Hámori Gabriella), és körültekintőbben őrizné a rábízott ügynöklistát is. A névsornak azonban lába kél, András megtudja, hogy Éva egyáltalán nem az, akinek hitte, és lassan az is kiderül, hogy senki sem bízhat meg a másikban… 

Az Állítsátok meg Terézanyut! című nagy közönségsikere után Bergendy Péterezúttal a Kádár-korszak első éveiben játszódó bűnügyi történetet rendezett. A vizsga remek szereposztása (a főbb szerepekben Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella, Scherer Péter, Elek Ferenc, Haumann Péter látható) mellett a nálunk méltatlanul mellőzött thriller műfaj legszebb erényeinek megvillantásával hívja fel magára a figyelmet.

Kate Reddy (Sarah Jessica Parker) sikeres befektetési alapkezelő, szakmájában az egyik legjobb, emellett (vagy ez előtt?) szerető feleség és két gyermek anyja. Hősnőnk őrült tempóban, mindig időhiánnyal küszködve próbál helyt állni önként és dalolva vállalt szerepeiben, de egyre nyilvánvalóbb, hogy előbb-utóbb el kell döntenie, mi számára a legfontosabb…

A hogyan csináljunk karriert feleségként és anyaként kérdéskör nem újkeletű, a feloldhatatlannak tűnő szerepkonfliktus gyökerét valahol a 18. század elején kell keresnünk. A 19. század végére kiteljesedő feminista mozgalom az 1950-60-as években kapott új erőre, a harmadik nagy hullámot pedig a kilencvenes évektől számoljuk. A jövő szociológiusai valószínűleg e korszak fontos kordokumentumaként elemzik majd a Szex és New Yorkot, amelynek főhősei hosszú évadokon át próbálták definiálni, miként kell, miként lehet nőként élni az ezredforduló környékén.  
 
Még e vonulatot lovagolta meg Allison Pearson walesi újságírónő, aki 2002-ben dobta piacra első regényét. A Csak tudnám, hogy csinálja hazájában és az Egyesült Államokban is nagyot szólt, de vesztére nem vitték vászonra rögtön, mint például a Bridget Jones naplóját. Szó se róla, kérdésfelvetései továbbra is nagyon aktuálisak, csak mostanra mások már mindent elmondtak, amit a témában el lehetett. Pearson bestsellerét Aline Brosh McKennára bízták, aki azóta, hogy adaptálta Lauren Weisberger Az ördög Pradát visel című regényét, Hollywood legfelkapottabb chick-lit forgatókönyvírója, bár az ismertséget hozó mozi sikerét azóta és ezúttal sem sikerül megismételnie.  

Vicces áldokuval kevert életrajzi film az ibizai DJ-királyról, Frankie Wilde-ról, kinek karrierje ékesen bizonyítja, hogy egy lemezlovasnak nem a hallása a legfontosabb munkaeszköze.

Annak ellenére, hogy eme sejtés valószínűleg a dance/house/drum ‘n’ bass típusú zenei stílusokért kevéssé rajongó közönség soraiban már e film megtekintése nélkül is megfogalmazódott, Michael Dowse rendező filmje talán még számukra is szórakoztató másfél óra lehet.
 
Bár a címben egy valódi legenda, az angol DJ-kultúra alapító atyái közé tartozó Pete Tong neve szerepel (aki röviden maga is felbukkan a vásznon/képernyőn), a film valójában egy képzeletbeli DJ története, melyet a korántsem képzeletbeli Ibiza valós helyszínein forgattak az alkotók. A sztori szerint Frankie Wilde az ibizai klubok legnagyobb sztárja, gigantikus villában él, szexi felesége van, és bármit megszerezhet, amire csak vágyik. Sikerei csúcsán éri a tragédia: egy veleszületett szervi rendellenességből kifolyólag rohamosan romlani kezd a hallása, mígnem teljesen megsüketül. Mivel mind Frankie, mind pedig környezete balga módon azt hiszi, hogy süketen DJ-zni nem lehet, vége szakad a zajos sikereknek. Frankie-t azonban egy szájról olvasást tanító bájos hölgy ráébreszti arra, hogy a hallássérültek élete sem siralomvölgy, s az életkedvét visszanyerő DJ korábbi sikereinél is nagyobb feltűnést keltve még a keverőpult mögé is visszaküzdi magát. 
 
A film javarészt vad (fekete) humorú, végkimenetelét tekintve pedig derűsen humanista szórakoztató darab, amit a főszerepben fékevesztetten ökörködő angol komikus, Paul Kane alakítása, a könnyűzenei ipart fricskázó poénok és aranyköpések tesznek - a dance műfajt utálók számára is - jó szórakozássá.
 

Noha a forgatás csak novemberben kezdődik a történetről és a szereposztásról már vannak információink. Spagetti western stílust szeretné Tarantino visszahozni a legújabb filmjével a Django Unchained-el, melynek története a 18. századi Amerikában játszódik, annak is a déli részén. A történelemből ismert, hogy ezen a részen virágzott a rabszolgatartás, így a film cselekménye nem lesz meglepő. Christoph Waltz fejvadászt játszik, aki szövetségre lép Djangóval (Jamie Foxx), a felszabadított rabszolgával. Céljuk, hogy kiszabadítsák Django feleségét Leonardi DiCaprio kezéből, aki egy fehér birtokost alakít. A filmben Samuel L. Jackson is feltűnik majd, mint a földbirtokos segítője. Érdekességként, hogy Kevin Costner egy szadista rabszolgafelügyelőt alakított volna a filmben , de kilépett a készülő produkcióból így őt majd Kurt Russell váltja fel. 

Azt hiszem ilyen szereposztás mellett, illetve aki szereti Tarantino egészen egyedi stílusát, annak nem fog csalódást okozni a film, arról azonban, hogy mikor is kerül mozikba még találgatások sincsennek, hiszen mint már említettem novemberben kezdődnek meg a munkálatok. Így tehát nem marad más, mint a várakozás.

Igen így van a világhírűvé vált Macskafogót negyed évszázada mutatták be, odaszegezve kicsiket és nagyokat a tévéképernyők elé. 1986-ban került bemutatásra Ternovszky Béla nagysikerű koprodukciós rajzfilmje. Az elmúlt évek alatt generációk nőttek fel a Macskafogón és követték figyelemmel a macskák és az egrek háborúját. 

A szereplők természetesen teljesen emberi tulajdonságokkal vannak felruházva Grabowski a főhősünk az egér James Bond vagy Mr. Teufel egy szadista és zsarnoki főnök aki gonoszságával és kegyetlenségében nem ismer határokat, gondoljunk csak az oly sokszor elhangzó mondatra: "Jöjjön közelebb, Safranek!". Safranek kislánya az ártatlan gyermek aki nem érti miért is jelent az gondot, hogy ő egy egérrel barátkozik macska létére.

Személyes kedvenceim mégis a patkányok. A négy (kezdő) bérgyilkos "macskabérenc" botladozásai láttán örömkönnyek szöknek a szemünkbe. A zseniális párbeszédeik és vitáik a gonoszságuk ellenére mégis szerethetővé tette őket mégpedig az esetlenségük miatt.

"Én vezettem? Azt mondd meg, én vezettem?!"

Nepp Józseg nyelvtörői, illetve humoros párbeszédeinek, valamint a kiváló karaktereknek és a rendkívül jó szinkronhangoknak köszönhetően vált sikeressé a Macskafogó. A Hazai sikereket látván, illetve adódóan abból, hogy a rajzfilm kooprodukciós alkotás (magyar- kanadai- német) külföldön is bemutatták a Macskafogót, ahol szintén nagy sikereket ért el. Külföldön egyébként Catcity vagyis Macskaváros néven jelent meg és így ért el sikereket 1988-ban Bulgáriában és a Szovjetunióban, 1989-ben  Csehszlovákiában, 1991- ben Hollandiában. Érdekesség, hogy noha a szovjet változat szinkronizált, a dalok eredeti  nyelvét -a magyart- megtartották. Ha már a daloknál tartunk a mindenki által ismert "Mijú miújság?" vagy a már említett négy "balettpatkány" előadására, amely tulajdonképpen egyfajta reklám, melyben a saját szolgáltatásaikat kínálják a megrendelő macskák számára. 

 2007-ben megjelent a Macskafogó második része is. Vegyes fogattatásban részesült. Egyesek szerint ugyan olyan jó volt, mint az első rész és tartották a készítők a színvonalat mások szerint, pedig próbálták csupán lehúzni a Macskafogóról a második bőrt is. Az tény, hogy a megváltozott szinkronhangok más érzéseket váltanak ki belőlünk (bár az eredeti szinkronhango kközül sokan nem élnek már és ezt nem lehet felrónni hibaképpen véleményem szerint a készítőknek). A bírálók továbbá felvetették azt is, hogy a párbeszédek korántsem oylan szórakoztatóak, mint az első részben, valamint a négy patkány kiírásával és azzal, hogy az öreg főszereplőt helyezték a középpontba kissé unalmassá vált a második rész.  Természetesen ez mindenkinek szíve joga eldönteni mennyire tetszik a második rész, az viszont tény, hogy külföldön is bemutatták a Sátán macskáját akárcsak az első részt. 

Arra szeretnék kérni mindenkit, hogynosztalgiázzon kicsit és nézze meg megint a Macskafogót felnőttek számára ugyanis éppen oylan mondanivalóval rendelkezik, mint a gyerekek számára. Jó szórakozást!

Simon Pegg és Nick Frost olyan emberek, akik pontosan tudják, hogy honnan jötte és merre tartanak, így ha arra szánják magukat, hogy forgatókönyvet írjanak, biztosak lehetünk abban, hogy minden sorában, nézők számára minden percében, érezni fogjuk az elkötelezettséget. 

A két lelkes író-színész ötletük megfogalmazódása után felkerekedett, és beautózta az Egyesült Államok ufó-paradicsomait, hogy teljesen átérezzék főszereplőik kalandját. Ebből az ihletből és a túrából pedig, tagadhatatlanul az elmúlt évek egyik legjobb sci-fi vígjátéka kerekedett. Simán ott van a Galaxy Quest nyomában, pedig az igazán nagyon vicces volt. Igaz, nem az a csapkodósan, vinnyogva röhögős, de van benne jó pár remek pillanat.

A két híresség már többször dolgozott együtt, ők ketten amolyan modern Stan és Pan, de azt sajnos el kell ismerni, hogy nem ez pályafutásuk eddigi legjobbja. Bár biztosan lesz olyan is, aki pontosan ennek az ellenkezőjét gondolja. Nem, a tőlük amúgy megszokott, tobzódásra kell készülni, de van benne valami olyan kedvesség, amit nem minden vígjátékról lehet elmondani. A lényeg, hogy engedjük el magunkat, utazzunk Paul-lal mi is!

A történet középpontjában két angol srác csetlik-botlik, Graeme Willy és Clive Gollings igazi képregény bolondok, akik a híres Comic-Con után nekivágnak Amerika még híresebb ufó-lelőhelyeinek egy jókora lakóautóval. Gyerekkoruk óta álmodoznak erről, és bár nem teljesen így tervezték, mégis életük legnagyobb kalandja kezdődik el egy egészen különös véletlennel. Paul, a Földön rekedt földönkívüli ugyanis éppen az orruk előtt szenved balesetet, és természetesen hozzájuk szegődik. A fiúk úgy döntenek, hogy segítenek neki, a lény ugyanis haza akar menni. Természetesen nem megy minden ilyen simán, hiszen az idegen eddig a kormány vendégszeretetét élvezte, akik egyáltalán nem akarják, hogy meglépjen a bolygóról.

Sztoriból éppen elég is ennyi, hiszen azt mindenki sejtheti, hogy egy ilyen üldözésből rengeteg poén adódik. Amiből pedig még több poén lett, az a rengeteg utalás más filmekre. Az utóbbi években az utalgatás a vígjátékok elmaradhatatlan stílusjegye lett, amivel nekem személy szerint nincs bajom, de el tudom képzelni, hogy mennyire vacak érzés lehet, ha éppen nem tudjuk, hogy min röhög a többi néző. Vagy ha sem merünk egy jót röhögni, mert a többiek nem értik. Maradjuk annyiban, hogy a moziba szórakozni járunk, szóval ne fogják vissza magukat, hacsak nem olyan a kacajuk, mint egy szamárköhögéses hiénának.
Ami nagyon fontos tényezője ennek a filmnek, az maga Paul. Annyira amerikai, annyira laza, és annyira nem földönkívüli, hogy az elfogadhatatlan lenne egy rendes sci-fitől, de ez ugyebár nem egy rendes sci-fi. Sosem szerettem az olyan filmeket, ahol egy rajzfilmszereplő van belekeverve a valódi világba, de Paul nagyon messze van a rajzfilmfigurától. Nagyon is életszerű, már amennyire egy szürke bőrű, nagyfejű, nagy szemű alien az lehet. Annyira el tudtam hinni, hogy ott van, hogy én is be akartam szállni a lakóbuszba, én is segíteni akartam neki. Mert bár csak egy vígjáték, mindenkit megérint majd…

2011. október 6-án kezdik vetíteni a hazai mozik a Vasököl című amerikai akciófilmet. A főszereplő Hugh Jackman akár önmagában ez a név is elegendő lenne a sikerhez, bár várjuk ki a végét. Az tény, hogy a trailer rendkívül jól sikerült, felcsigázza az érdeklődést, várom már, hogy megnézhessem a filmet. 

A történetről annyit tudunk, hogy az ökölvívás kicsit máshogyan néz majd ki a jövőben és robotok küzdeneke a ringben, nem emberek. Hugh Jackman egy régi bokszolót alakít, aki most ebben az új világban robotok építésével és boxoltatásával keresi a kenyerét több kevesebb sikerrel. A történet mondhatni szokványos a kiégett, kiöregedett főhős valami újdonságot talál az életében. Nem akarja, hogy a fia a nyakán lógjon, aztán együtt mégis a csúcsra jutnak. Természetesen nem szeretném leírni a filmet amíg nem láttam, de van egy olyan érzésem, hogy a látványvilág miatt lesz érdemes megnézni a filmet és nem a történet egyedisége miatt.

A dj, vagy más néven lemezlovas is egy művész. Egy művész, aki úgy tud bánni a zenével, mint senki más. Ez az élete, a munkája, s a hivatása. Minden e körül forog, a turnék, az esti partyk, az egész világ. Úgy képzeld el, hogy amikor másnak kialszanak a városban a fények, ő akkor ébred fel csak álmából. Akkor kezdi el igazán az életet élni, s azzal foglalkozni, amivel a legjobban szeret, ami a szívéből árad. Amolyan éjjeli bagoly, aki a sötétben, a csillagok megjelenése után kel életre, és lép fel az őt megillető helyre, pódiumra. Az ott az ő munkahelye, annak ellenére, hogy az változik állandóan. Változik, mert, máshol, más országban, más emberek előtt keveri és játssza a zenét. Azonban bárhol is van, és táncoltatja a népet, a szeme előtt csak egy cél lebeg, hogy a zene szeretetét, ízét, szagát közvetítse az ott megjelent nagyérdeműnek. S ha ez sikerül, neki, akkor már semmi és senki sem állhat az útjába. Gondolja ő, a hírnév birtokában, meg a cuccal a kezében. Viszont az a bizonyos banánhéj mindig megtréfálhatja az embert, lehet szó akár egy dj-ről.

Lehet, hogy valaki, éjjel, a diszkófények árnyékában, kereszttüzében sikeres tud lenni, de az korán sem jelenti azt, egyenlő azzal, hogy a magánéletében is minden a legnagyobb rendben van. Amíg este mulatatja a népet, addig nappal ugyanúgy, csak egy egyszerű ember. "Hús-vér" ember, akinek vannak problémái, gondjai az életben. A helyzet az, hogy a zene nem tud mindent megoldani helyette, begyógyítani a sebeket, de mégis van mikor ez a legjobb segítség, egy támaszték, a nehéz időkben. Főhősünknek, Dj. Icarusnak tehát meggyűlik a baja az élettel, rendesen. Olyannyira, hogy az irányítás már kicsúszik a kezei közül. Ezért legfőképp, leginkább ő a felelős, de amondó vagyok ne törjünk felette a pálcát, hanem lássuk csak, hogy miről van szó egészen pontosan.

Ma már a drog, a cucc, mint fogalom egybeforrt a discoval, a disco királyokkal, alkotókkal. Nem feltételezünk mi senkiről semmi rosszat, de igen, az igazság az, hogy ebben van valami. Kvázi sokkal több ez, mint holmi feltételezés. Ez a puszta tény, amire az itt látható majd két óra is rámutat, s amiről képkockákat is szolgáltat, bőven. Mi több, főhősünk, Icarus is ennek rabjává válik, s ez az, ami igazán nagy bajba sodorja. A bűne ez esetben csak annyi, hogy néha már a nem bírta a nagy pörgést, az állandó stresszt (amire mindjárt kitérek) és ezért valami könnyű, egyszerű megoldást választott, helyette. Ami aztán egy idő után már az élete részévé vált, mint a zene.

A mentsége, hogy néha már csak egy kis nyugalomra, pihenésre vágyott. Azonban az a napnál is világosabb, hogy mikor egyre több csúnya felhő kezd gyülekezni az ember felett, akkor kell igazán talpon maradni, ami persze kemény és harcos meló. Icarus azonban megtorpan, a cucc után nyúl, s még alkotói válságba is kerül. Hiszen a kiadó(ja), aki általa lett híres, és népszerű, nem találja ütősnek, jónak az új cédére készült anyagokat, ezért többet akarnak és várnak el tőle. E mellett ott van még a barátnő, aki bár mindig ott áll mögötte, jóban meg rosszban, de a drogot már ő se nézi jó szemmel - amolyan rossz vége lesz felkiáltással, és nézéssel. S ez így is történik, mert egy szokásos adag helyett beszedett mérgező izé miatt a rehabon köt ki, ami számára egyenlő a halállal. Miért is? Most soroljam?

Ott bezárva a falak közé, csupa olyan emberrel élve, akikről te azt hiszed, hogy furák, miközben te is az vagy, és közbe még erős gyógyszereket is kénytelen vagy bevenni. Na ezért. De persze a bulik kizárva, s a drog is tilos. Egyedül csak a zene marad meg, hogy az új cédét össze tudja hozni. Röviden, ez a Berlin Calling, kérem szépen. 

Vajon képes lesz-e Icarus felállni a padlóról? Képes lesz-e majd újra ellenállni a kísértésnek? Vajon hogy fogadja majd azt, hogy barátnője mással kavar? Képes lesz-e újra valami egyedit, valami újat megszólaltatni a hangfalakból? A Berlin Calling által tehát betekintést nyerhetünk a világ egy olyan különös szeletébe, amelyről nem mindennap kapunk képkockákat az arcunkba. Ha emlékeim nem csalnak, akkor már volt egy ilyen, hasonló, témában idevágó alkotásunk pár évvel ezelőtt, de ez most teljesen más, itt a szenvedélyek uralkodnak minden felett. Habár itt is a túlélés, a küzdés van a középpontban, de itt a a kérdés az, hogy a nagy esés után, hogy lehet, s tud-e egyáltalán a főhős talpra állni...

Egy ember története ez, akinek mélyről kell visszakapaszkodnia oda, ahova egyszer már eljutott, csak elbukott. Elbukott, s ezt most kell jóvá tennie, vagy ha úgy dönt, akkor inkább átugrania, mint ha mi sem történt volna. A végleges döntést neki kell meghoznia, bár amint említettem ez nem lesz egyszerű folyamat, és időszak.
Azt kell mondjam, hogy a film mindent megpróbált, s mindent meg is mutatott, amit lehetett. Egy apró hiányérzetem maradt úgy igazán a stáblista végén, hogy a zűrös, rehab időszak alatt úgy igazán nem volt semmi jele annak, hogy ő most tényleg ott van bent, és valaki könnyeket hullajtana érte, a csaján kívül például. Oké, ez manapság nem divat, a lényeg, hogy csúcson legyél, de mégis vannak ilyen ?fanok?, akiket azért valamennyire érdekelhetne, hogy mi történik a favourite dj-vel. Bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel kapásból...

Ennek ellenére, sok rosszat nem lehetne dobálni róla. Vannak benne számomra gyengébb snittek, és fejezetek, valamint a történet se valami nagy kuriózum, de tényleg ezeken felülemelkedve nincs nagy hiba a filmben. Erre csak egy választ tudok felhozni, mint hogy Németország. Azaz korrekten, összeszedetten, a rájuk jellemző pontossággal készítik el a darabokat, most éppen, Hannes Stöhr volt ez. Jól összerakott, felépített játékidő, amelyben persze a zene, és a fényképezés is kiváló. A zenéket nem is kell itt nagyon ragozni, mert ez alapkövetelmény, de a képek annál inkább megleptek és lenyűgöztek. Szép volt, komolyan.

De ami a legszebb volt az egészben: az Paul Kalkbrenner játéka volt. Tudjátok, már aki ismeri persze, ő dj, tényleg, a való életben is, szóval nem színész. S mégis milyen jól hozza a figurát. Persze nem olvadtam el tőle, mert mégis csak abból a világból rántottak be ide a darabba, ismerős érzés gyanánt, viszont akkor is nagyon jól szerepelt, egyszerűen több mint meglepetés volt, számomra. Mellette ott van még Rita Lengyel, a barátnő szerepében, aki a szép képekkel vív ádáz harcot, elsősorban, időnként.

Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá, itt a befejezéshez? Legfőképp, azért, mert dilemmába vagyok. Na de a lényeg, s ami biztos, hogy a műfaj, mármint az elektronikus zene közvetett és közvetlen képviselőinek ez kihagyhatatlan, annak ez nem is lehet kérdés, oké, aláírom. De aki azért nincs annyira kibékülve ezzel a tuc tuc zenével, azért az csínján bánjon vele, mert könnyen megéghet. Bár ha úgy vesszük, én se tartom magam nagy partyface-nek, és a tuc tuc zene nagy rajongójának, - sőt, és tessék, láss csodát, még így is simán kapja a hét pontot, akkor azért elgondolkodtató, hogy a film nem csak ebből áll, de szerintem ez már erre a sorra tuti hogy kiderült, világossá vált. Amit még a végére fontos megemlíteni, hogy nem cicik, techno & trombiták, hanem Berlin Calling a cím, ezt jól jegyezd meg. Hallgasd hát és lásd!

Zombik és Brad Pitt a kőbányai konzervgyárban. Ezt jelentették be nemrég a kerületben. A világhírű színész ugyanis Budapesten forgatja legújabb filmjét, és az akciójelenetek többségét Kőbányán veszik majd fel. 

Brad Pitt új filmjének címe World War Z lesz, és a forgatóköny Max Brooks: Zombiháború című könyve alapján készül. A filmet Mark Foster jegyzi, aki a James Bond sorozat új darabját, a Quantum csendjét is rendezte. De az ő nevéhez fűzödik az Én, Pán Péter, és a Szörnyek keringője is.

A sztori szerint egy Solanum nevű vírus fertőzése zombivá változtatja az emberiség nagy részét. A fertőzés emberről emberre, általában harapással terjed. Szörnyű betegség, ez a kellékekből is látszik

A film története tíz évvel a fertőzés után játszódik, amikor az emberiség már legyőzte a zombikat. Az ENSZ vizsgálóbizottságot alakít, és megbíz egy írót, járja be a világot, és készítsen jelentést a zombiháborúról a túlélők elbeszélései alapján.

A forgatás a világ több pontján már javában tart. Nemrég például Glasgow-ban hozta rá az infarktust a zombi-tömeg a helyiekre. Brad Pitt és a nagy felfordulás persze vonzza a kandi-kamerákat, a forgatásról már most rengeteg fotó, amatőr videó és riport látott napvilágot. 

Budapesten augusztus végén kezdődött el a statiszta-válogatás, és a zombi-jelöltek valósággal megrohamozták a felvételinek helyet adó épületet.

Kőbányán a film zárójeleneteit veszik majd fel, méghozzá a Globus konzervgyár területén. „A helyszín kiszolgálja a rendező, az operatőr, a forgatókönyv író, a kaszkadőrök és a stáb igényeit. Minden szempontból megfelel” -mondta az amerikai producer.

A felvételek október 10-én kezdődnek, és a forgatás november 10-e körül ér véget. A filmesek már előre jelezték: a munka nem lesz túl halk, a éjszakánként gyár fegyverropogástól, robbanásoktól lesz hangos.

Cserébe az amerikai stáb 2 millió forint rendkívüli támogatást ad a Szent László Gimnázium filmes eszközparkjának felújítására, sőt, a kommunikáció tagozatos diákjai egy napot kinn tölthetnek majd a forgatáson is.

A World War Z a Paramount bejelentése szerint 2012. december 21-én debütál a mozikban.

Kurt (Jason Sudeikis), Nick (Jason Bateman), és Dale (Charlie Day) számára eljön az a nap, amikor végre összeszedik minden bátorságukat, és valóban fellázadnak elviselhetetlen főnökeik ellen (Jennifer Aniston, Colin Farrell, Kevin Spacey). Nem aprózzák el, titokban szervezni kezdik, hogyan tüntetik majd el az életükből a zsarnokokat. Az ügybe még egy gyanús elítéltet (Jamie Foxx) is bevonnak. Csak egy a bibi, amit kitalálnak, az rendre kudarcba fullad. Talán az égiek nem akarják, hogy vér tapadjon a kezükhöz, de azok a szörnyetegek még mindig élnek, ők viszont folyton nyakig ülnek a szószban.

A három reménytelen beosztott szerepében a komédiákban jártas Jason Batemant, Jason Sudeikist (Elhajlási engedély), és Charlie Dayt (Hétmérföldes szerelem) láthatjuk, egyiküket sem kell nagyon bemutatni, bár talán nem tartoznak az abszolút első ligába, mégis jobbnál jobb filmekben bizonyítottak már. Ahogy teszik azt most is. A három esetlen alkalmazott nagyon szerethető lett általuk, pontosan annyira drukkoltam nekik, hogy elérjék a céljukat, mint amennyire nem.

Ami pedig a vezetőséget illeti. Nos, menjünk sorjában. Azt mindig is tudtuk, hogy Jennifer Anistonban lényegesen több van, mint Rachel, most azonban valóban egy egészen új oldalát ismerhetjük meg. Én nem emlékszem, hogy utoljára mikor volt ennyire szexi és ennyire ellenszenves. A színésznő rajongóinak ez a film kötelező. (Az elvakult és kiéhezett rajongók inkább várják meg DVD-n, jobb lenne, ha egyedül néznék meg.) Kevin Spaceynek van már két Oscar a polcán, szóval annyira nem kell bemutatni senkinek, valahogy úgy éreztem, hogy neki ez a szerep gyerekjáték volt. Annyira jól állt neki a pszichopata karakter… Ijesztően jól állt neki! Végezetül pedig Colin Farrell. Nos, erről inkább egy szót sem, mindenki nézze meg a saját szemével
Seth Gordon, aki olyan sorozatok rendezője volt már, mint a Modern család, az Office, a Balfékek vagy éppen a Városfejlesztési osztály, nem okoz csalódást. A Förtelmes főnökök egy igazi, szórakoztató popcorn mozi, amit nem szégyen élvezni.

forrás: One Media Hírügynökség

Sokak szerint az év filmje. Egy biztos: ez az akciómozi hallgatag westernhősével, romantikus szálával és zseniális zenéjével beszippant.

Ryan Gosling az elmúlt évek egyik legtehetségesebb színésze, akit az elmúlt hetekben több filmben is láthattunk. Fájdalmasan szép és őszinte párkapcsolati dráma vesztese a Blue Valentine-ban, menő szoknyavadász az Őrült, dilis, szerelemben, és most itt ez a Cannes-ban rendezői díjat nyert akciófilm, melyben névtelen sofőrt alakít, aki belekeveredik egy nagyon csúnya ügybe.

Ez alkalommal mégsem elsősorban őt érdemes ajnározni, hanem a rendezőt, aki Lars von Trier óta talán az első jelentős dán alkotó. Nicolas Winding Refnről van szó, akinek Elátkozott város-trilógiáját csak az „európai Maffiózókként” emlegetik a kritikusok. Filmjei leginkább az alvilág és az erőszak témájában tapicskoltak, legyen szó a koppenhágai mélymocsokról vagy a viking harcosokról.

Új filmje azonban más. A Drive-Gázt! története ugyan LA utcáin kezdődik éjszakai rablásokkal, ám a hangsúly hamarosan áttolódik egy fényfoltokban és színekben gazdag romantikus drámára a sofőr és a szomszédban lakó, kisgyermekes anyuka (Carey „Egy lányról” Mulligan megint nagyon jó) között, hogy végül egy elbaltázott akciót követő bosszúban kulmináljanak az események.

A film atmoszférájától nehéz szabadulni. A ritka jó soundtrack, az autók motorjának megmixelt dübörgése, a sok lassítás és a fény-árnyék-színviszonyok a szereplők arcán és figuráin mesteri kompozícióvá állnak össze. Nem véletlenül díjazták idén Cannes-ban rendezői nagydíjjal. Az ember kijön a moziból, ott szólnak a számok a fejében és még mindig a szeme előtt látja a skorpiós ezüst dzsekiben ablakon kibámuló férfit.

Kinek ajánljuk?

Akik eredeti hangú filmre vágynak, akik kedvelik az erőszak és költői finomság párosítását.

Kinek nem ajánljuk?

Aki a Halálos iramban-sorozat következő részére számít.

Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mi nem tetszett ebben a filmben. Amikor nekiállok egy kritikának, általában megnézem, hogy a külföldi szakemberek és közönség hogyan vélekedik az adott filmről. Persze, ha nálunk később van a bemutató. Nem nagyon befolyásolja a véleményem, hogy ők mit mondanak, de eddig még nem is fordult elő velem, hogy nagyon eltértem volna az átlagtól. A Koszorúslányok esetében azonban gyökeresen ellentétes gondolatok fogalmazódtak meg bennem a filmről, mint mindenki másnak. És nem nagyon értem, hogy miért van ez így.

A Rotten Tomatoes szerint ez a vígjáték a kritikusok véleménye szerint 89%-os, a nézők véleménye szerint pedig 88%-os. Ezek olyan eredmények, amiktől úgy esett le az állam, hogy órákig kerestem. Az állam is, valamint magamban a hibát, amiért szerintem ez a film nem, hogy nem ilyen jó, de egyáltalán nem jó. Pedig próbáltam benne megtalálni a jót, folyamatosan igyekeztem belemerülni a történetbe, a karakterekbe, a hangulatába. De nem sikerült! Egy egészen kicsit sem.

Maga a történet eszelős jó is lehetne, hiszen mi más lehetne viccesebb egy neurotikus koszorúslánynál. Mert ugye általában a menyasszonyok akadnak ki, itt viszont a legjobb barátnő, aki egy olyan mértékű pechszéria közepén van, hogy egyszerűen nem tud igazán örülni semminek. Csakhogy a karakter olyan mérhetetlenül sekélyes, önző és hisztérikus, hogy nálam csak a szívlapáttal… kezdetű szófordulat jutott róla eszembe, ahogy lényegében az összes többi szereplőről. A színészekkel nincs baj, mivel ők kifejezetten jól végezték a munkájukat, arról nem ők tehetnek, hogy az írók ilyen alakok bőrét húzták rájuk. A fő baj az, hogy olyan rettenetesen ki vannak sarkítva az egyes koszorúslányokban az emberi természet legnagyobb gyarlóságai, hogy más jellemvonásoknak nem is maradt hely. Ez viszont belőlem nem vált ki nevetést, inkább undort és megvetést, viszont a teremben ülők nagy százalékának nagyon tetszett, voltak, akik visongva röhögték végig a filmet. Szerintük biztosan nagyon vicces volt. 

Ha már a humornál tartunk, ezzel is volt némi gondom. Létezik egy másik szófordulat: kaka-pisa-kövérember. A Koszorúslányok nem nagyon mozdult el erről a tengelyről, ami szerintem egy kicsit kevés. Ennél azért sokkal kifinomultabb poénokat vártam, hiszen nőkről van szó, az ég szerelmére. Bár a szóban forgó egyedek valóban igazi szörnyetegek, de a méltóságukat egy egészen aprócskát meghagyhatták volna. Vagy ez túl nagy kérés? Valamiért úgy éreztem, mintha ezt a mozi valódi nőgyűlölők hozták volna össze, akik egy csúnya szakítás miatt bosszút akarnak állni a teljes nemen. Mintha valaki csak azért készítette volna az egészet, hogy lejárassa a csajokat, gusztustalan és kissé gyerekes módon. 

A film producere az a Judd Apatow, akinek a Felkoppintva és A 40 éves szűz című filmeket is köszönhetjük. Valahogy eddig azt hittem, hogy az ő neve garancia a jó szórakozásra. Mostantól éppen az ellenkezője jut majd az eszembe. 

Hetedik

(Se7en)

Ezúttal sem egy mai darabot mutatok be nektek, ugyanis a film 1995-ben készült. Ez a lebilincselő és izgalmakkal teli krimi- thriller New York utcáin játszódik. A főszereplők Morgan Freeman (William Somerset nyomozó), aki egy nyugdíjba készülő, sokat tapasztalt rendőrt alakít, valamint Brad Pitt (David Mills nyomozó), aki egy ifjú tettvágytól fűtött nyomozót formál meg. Kevin Spacey az őrült és ördögien gonosz John Doe-t alakítja. Gwyneth Paltrow (Tracy Mills) is fontos szerepet játszik a filmben, a nő az, aki a két nyomozó közti kapcsolatot egyengette, valamint a film befejezésénél nő meg a szerepe. A szereplők kiválasztása valami fantasztikus. Külön-külön is rendkívüliek de ez a kombináció tökéletes. Nekem leginkább Kevin Spacey játéka tetszett bár ő a film felétől, végétől aktív szereplő csupán. Valami zseniálisan hozza az elmebeteg pszichopata karaktert. 

A történetről annyit, hogy egy sorozatgyilkos szedi áldozatait, minden nap újabb holttest kerül elő. Minden gyilkosság más és más azonban, a hét fő bűn az ihletője. Az áldozatokat az általuk elkövetett legnagyobb bűn miatt választja ki a gyilkos és statuál példát rajtuk. A nyomozókban a második holtest után összeáll a kép a gyilkos terveit illetően, és innentől kezdve megkezdődik a versenyfutás az idővel, a cél természetesen, hogy megakadályozzák a gyilkosságokat. A történet fordulatokkal teli és igazán lebilincselő, aki már az elején megfejti a krimiket szerintem ennél a filmnél beletörik majd a bicskájaJ

Zárásként szeretnék két dolgot kiemelni, amelyek ugyan az én személyes észrevételeim. Először is a John Doe nevet tudomásom szerint az ismeretlen férfiakra szokták használni, vagyis a tisztázatlan személyazonosságúak esetén, leginkább a holttesteknél. Ebből azt szeretném kihozni, hogy a név jelen esetben azért lényegtelen, mert bárki lehet a gyilkos, bárki a new yorkiak közül. Másodikként azt emelném ki, hogy a filmben folyamatosan esik, az eső netalántán lemossa a bűneiket?

Ezek persze pusztán az én elméleteim, a film megtekintése után várnám a Ti észrevételeiteket! Jó szórakozást!