Simon Pegg és Nick Frost olyan emberek, akik pontosan tudják, hogy honnan jötte és merre tartanak, így ha arra szánják magukat, hogy forgatókönyvet írjanak, biztosak lehetünk abban, hogy minden sorában, nézők számára minden percében, érezni fogjuk az elkötelezettséget.
A két lelkes író-színész ötletük megfogalmazódása után felkerekedett, és beautózta az Egyesült Államok ufó-paradicsomait, hogy teljesen átérezzék főszereplőik kalandját. Ebből az ihletből és a túrából pedig, tagadhatatlanul az elmúlt évek egyik legjobb sci-fi vígjátéka kerekedett. Simán ott van a Galaxy Quest nyomában, pedig az igazán nagyon vicces volt. Igaz, nem az a csapkodósan, vinnyogva röhögős, de van benne jó pár remek pillanat.
A két híresség már többször dolgozott együtt, ők ketten amolyan modern Stan és Pan, de azt sajnos el kell ismerni, hogy nem ez pályafutásuk eddigi legjobbja. Bár biztosan lesz olyan is, aki pontosan ennek az ellenkezőjét gondolja. Nem, a tőlük amúgy megszokott, tobzódásra kell készülni, de van benne valami olyan kedvesség, amit nem minden vígjátékról lehet elmondani. A lényeg, hogy engedjük el magunkat, utazzunk Paul-lal mi is!
A történet középpontjában két angol srác csetlik-botlik, Graeme Willy és Clive Gollings igazi képregény bolondok, akik a híres Comic-Con után nekivágnak Amerika még híresebb ufó-lelőhelyeinek egy jókora lakóautóval. Gyerekkoruk óta álmodoznak erről, és bár nem teljesen így tervezték, mégis életük legnagyobb kalandja kezdődik el egy egészen különös véletlennel. Paul, a Földön rekedt földönkívüli ugyanis éppen az orruk előtt szenved balesetet, és természetesen hozzájuk szegődik. A fiúk úgy döntenek, hogy segítenek neki, a lény ugyanis haza akar menni. Természetesen nem megy minden ilyen simán, hiszen az idegen eddig a kormány vendégszeretetét élvezte, akik egyáltalán nem akarják, hogy meglépjen a bolygóról.
Sztoriból éppen elég is ennyi, hiszen azt mindenki sejtheti, hogy egy ilyen üldözésből rengeteg poén adódik. Amiből pedig még több poén lett, az a rengeteg utalás más filmekre. Az utóbbi években az utalgatás a vígjátékok elmaradhatatlan stílusjegye lett, amivel nekem személy szerint nincs bajom, de el tudom képzelni, hogy mennyire vacak érzés lehet, ha éppen nem tudjuk, hogy min röhög a többi néző. Vagy ha sem merünk egy jót röhögni, mert a többiek nem értik. Maradjuk annyiban, hogy a moziba szórakozni járunk, szóval ne fogják vissza magukat, hacsak nem olyan a kacajuk, mint egy szamárköhögéses hiénának.
Ami nagyon fontos tényezője ennek a filmnek, az maga Paul. Annyira amerikai, annyira laza, és annyira nem földönkívüli, hogy az elfogadhatatlan lenne egy rendes sci-fitől, de ez ugyebár nem egy rendes sci-fi. Sosem szerettem az olyan filmeket, ahol egy rajzfilmszereplő van belekeverve a valódi világba, de Paul nagyon messze van a rajzfilmfigurától. Nagyon is életszerű, már amennyire egy szürke bőrű, nagyfejű, nagy szemű alien az lehet. Annyira el tudtam hinni, hogy ott van, hogy én is be akartam szállni a lakóbuszba, én is segíteni akartam neki. Mert bár csak egy vígjáték, mindenkit megérint majd…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
