A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van. A szinopszist vizslatva egy könnyed vígjátékra asszociálhatunk, mert ha valaki a kezére húzott plüss hód által tartja a kapcsolatot a külvilággal, az nyilván szülhet komikusabb perceket a vásznon. Így is van, de Foster filmje ennél sokkal mélyebb. Walter Black (Gibson) egyik napról a másikra elfárad. Nem beszél, nem él, leginkább csak alszik. Ezt családja sem bírja sokáig, így a hirtelen depresszióba fulladt családfő a küszöb rossz oldalán találja magát. Walter számára a halál az egyetlen kiút, ám akkor felbukkan a hód.
Pedig Walternek mindene megvan. Feleség, gyerekek, siker. Mert, hogy furamód a világ legszomorúbb embere egy játékgyár igazgatója. Walter unottságát talán annak is köszönheti, hogy lát a sorok között, mint az később kiderül és ez a megcsömörlött planéta a saját mintájára formázta. Ezt még fia is tetőzi, aki szintén gondokkal, ugyanakkor az apja ellen küzd. Porter (Anton Yelchin) az átlagos fiatalokkal ellentétben legkevésbé szeretne az apjára hasonlítani, melynek érdekében listát is vezet, hogy miről érdemes leszoknia.
A film legzseniálisabb pontja a forgatókönyv mellett egyértelműen Gibson, aki képes volt elérni azt, hogy Waltert és A hódot két különböző személyként kezeljük, utóbbit ne csak egy kézre húzott kellékként. A hód minden ami Walter belső elfojtott gondolata, melyekből az évek során túl sok gyülemlett fel, hősünk már nem is tudott mit kezdeni velük, így jobbnak látott mindent, jót és rosszat magában raktározni.
A hód Walter szellemi kivetülése, ám megrészegíti a gazdatest feletti hatalom, így a plüss aki kezdetben a megmentőnek bizonyult, majd egy szimplaérdekembernek (vagy érdekhódnak), a végére kegyetlen diktátorrá avanzsált. És ez vezet tragédiához, mert a Hódkóros korántsem vígjáték. Az utóbbi idők legkeményebb családi drámája, mely úgy ábrázolja a "beteg embert", ahogy eddig nem sokszor láthattuk. Pedig ennek az embernek már "csupán" annyi a baja, hogy nem látják a hód mögött megbújva.
Az év egyik legjobb filmje, melyben Gibson tökéletesen alakít. Persze a többi színész is remekel, de ők is csupán a hód árnyékában férnek meg. Foster dirigálásnak egyetlen felróható negatívuma, hogy nem sikerült eltalálnia az egyensúlyt a jelenetek között. Egyszer véresen komoly, majd szinte butáskodó, de a tipikus drámák ívét kiválóan tartja. Megosztó film, pláne az előítéletek miatt, mert ha egy jót akarunk nevetni, nem ez a mi menetünk, hiába a felütés. Komoly mondandó, könyörtelenül a lelket megcélzó mű. Az elégikus atmoszféra vagy beszippant, vagy nem. De ha igen, a hód fogságából nem könnyű szabadulni.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
