A tizenöt másodperces ízelítő után most befutott a két részre vágott Alkonyat - Hajnalhasadás első felének két és félperces előzetese. Bella (Kristen Stewart) az esküvőjére készülődik (a menyasszonyi ruhát nem mutatják meg), megkapja édesapja áldását, könnyes búcsút vesz Jacobtól (Taylor Lautner), majd látunk pár részletet a legendásnak szánt ágyösszetörős nászéjszakából, amit Edward (Robert Pattinson) egyenesen "létezésének legjobb éjszakájának" nevez. Bella rögtön teherbe is esik, szokatlan gyorsasággal kezd el növekedni a hasában a vámpírbébi, félő, hogy nem fogja bírni a szülést. Jacob szomorkodik és figyelmezteti Bellát, hogy a vérfarkasok most már az ellenségüknek tekintik és a Volturi sem nézi jó szemmel a gyermekáldást. Végül sok futkározás és vicsorgás után a szülés izgalmas kockáival zárul az előzetes. Az Alkonyat - Hajnalhasadás első részét november 17-től vetítik a magyar mozik.

Az Európai Filmes Átjáró – European Film Gateway /EFG/ – 2008 szeptemberében elindított európai uniós projekt, melyben 14 ország 20 filmarchívuma, filmmúzeuma, filmes intézménye vállalt szerepet. Célja, hogy az európai filmörökség minél nagyobb része hozzáférhetővé váljon a nagyközönség számára. Az első három év munkájának eredménye 790.000 digitalizált filmes dokumentum, melyek között filmek, fotók, plakátok, írásos és hangos anyagok egyaránt szerepelnek. A Magyar Nemzeti Filmarchívum 1000, a némafilm és a hangosfilm első korából származó fotó és 1200, a kezdetek és a 90-es évek között készült filmplakát hozzáférhetővé tételét vállalta. A kiállítás kihelyezett multimédiás terminálján a most induló EFG portál tartalmába tekinthetnek be az érdeklődők, valamint kiállítunk a magyar anyagból egy reprezentatív fotó- és plakát-válogatást.

A némafilm történetének sajnálatos és sajátságos velejárója, hogy a filmek jelentős része az idők folyamán megsemmisült, elveszett. Éppen ezért elsősorban az ezzel foglalkozó szakemberek, de a filmet szerető civil érdeklődők számára is fontos és izgalmasak a filmek életét kísérő dokumentumok: forgatókönyvek, újságcikkek, riportok, kritikák, sztárfotók, de legfőképpen a filmek forgatása közben készült felvételek, az ún. werk-, stand- és reklámfotók), valamint a filmek plakátjai. Ezekből ugyanis valamelyest visszaidézhető, rekonstruálható az elveszett némafilm tartalma, hangulata, képi világa, miliője, technikai és művészi színvonala.

Kamarakiállításunkon a Magyar Nemzeti Filmarchívum film- és külön-gyűjteményeiben féltve őrzött, az EFG projektben szereplő, a némafilm korszakban készült magyar filmekből, fotókból és filmplakátokból mutatunk be válogatást. A budapesti és a kolozsvári filmműhelyekben Antallfy Sándor, Garas Márton, Janovics Jenő, Pásztory M. Miklós, Uher Ödön és mások mellett forgatta első filmjeit a későbbiekben világkarriert befutó Korda Sándor (Sir Alexander Korda) ésKertész Mihály (Michael Curtiz) is.

A forgatásokon készült fotókon és a filmplakátokon láthatók a kor legendás magyar színésznői és színészei, Bajor Gizi, Blaha Lujza, Fedák Sári, Lábass Juci, Lenkeffy Ica és Csortos Gyula,Rajnay Gábor, Rátkay Márton, Uray Tivadar és mások, akiket korabeli sztárfotókon is bemutatunk.

Ezek a forgatásokon készült fotók nemcsak film-, hanem egyúttal fotótörténeti kuriózumok is, hiszen a kolozsvári Dunky fivéreket méltán tekinthetjük a magyar werkfotózás megteremtőinek, első igazi mestereinek.

A magyar némafilm-plakátok pedig alkotóik, attraktivitásuk, magas művészi színvonaluk, technikai kivitelezésük okán a hazai művészettörténetben (plakátművészet, litográfiatörténet) is fontos helyet foglalnak el.

A kiállításhoz vetítéssorozat is kapcsolódik, melyen kizárólag kuriózumokat lehet majd látni, többek között Korda Sándor: Aranyember (1918), Janovics Jenő: Utolsó éjszaka (1917) és Deésy Alfréd: Aphrodité (1918) című alkotását.

A Műcsarnok és a Magyar Nemzeti Filmarchívum kapcsolatának több évre visszanyúló gyökerei vannak. Együttműködésükben jött létre a BBS Archívum, mely a Műcsarnok könyvtárában működő kutatóarchívum és webes adatbázis. A kiállítás multimédiás termináljain az EFG archívuma mellett a Balázs Béla Stúdió csaknem 200 órányi filmtartalmát is hozzáférhetővé tették. 

Miskolcon az 1960-70-es években volt egy filmfesztivál. Ezt a hagyományt szerettük volna 2004-ben újraéleszteni, de új alapokra helyezve – emlékszik vissza a kezdeti célra Bíró Tibor, a CineMis Kft. ügyvezető igazgatója, aki a fiatalokat kívánta megszólítani már a CineFest indulásakor is. A célcsoport azóta sem változott, de a miskolci filmfesztivál ma már egyre több korosztály igényeit elégíti ki.

A versenyfilmek és a versenyen kívüli, kitekintő vetítések mellett több programmal, több műfajban készülnek a szervezők a szeptember 17–25. közötti fesztiválra.

A zene, az kell…
A könnyed szórakozást és az éjszakázást kedvelők számára a Művészetek Háza előtti színpad kínál majd szórakozást. Fellépnek a hazai zenei élet nagyjai, de természetesen a helyi feltörekvő együttesek is hallatják majd a hangjukat, így biztosan mindenki megtalálja a maga kedvencét.

A sort a Paddy and the Rats nyitja, még a hivatalos megnyitó előtt, majd követi őket az I Beats, az Evin és a Dömper, illetve a ’70-es évek pszichedelikus zenéit a new-wave-vel, a progresszív rockkal, a funkyval, indie-vel és sok egyébbel keverő Ritmiklift. A helyi vonalat a Ritmiklift mellett a miskolci rockzenei élet egyik meghatározó együttese, a Reflex is képviseli majd. A minőségi ska zenét a PASO Soundsystem, a Pannonia Allstar Ska Orchestra soundsystem projektje hozza el a miskolci éjszakába, de fellép a CineFest idején a Compact Disco és a rock, blues, reggae, dub, disco, folk, ethno, darkwave és a mai modern elektronikus zenét keverő The Carbonfools is, a zenei programokat pedig a Kerekes Band zárja majd.

Szakmázás és művészet
A CineClassics idén Szőts Istvánnal, Krzysztof Kieslowskival és Gabriel Pascallal foglalkozik.
Szőts István nem világhírű, nem is magyar származású, „csupán” magyar. Hazánkban alkotta két remekművét, az éppen 70 éves Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről címűt. Szőts volt az első magyar filmes, aki nemzetközi sikert ért el. Egészen pontosan Velencében nyert díjat 1942-ben, s már akkor a neorealizmus előfutárai között tartották számon. Az 1960-as években a magyar újhullám alkotói már az ő nyomdokain jártak. A fesztivál egy retrospektív tárlat, illetve szeptember 23-án egy konferencia segítségével vezeti be a közönséget a filmes életébe, alkotásaiba, morális tartására, amely példaértékű.

Krzysztof Kieslowski a közép-európai rendszerváltások idején lett világhírű. A lengyel rendező életét, karrierjét, filmjeit bemutató kiállítás a łódzi Filmmúzeumból érkezik a Művészetek Házába, ahol egykori rendezőasszisztense jelenlétében levetítik az 1995-ben készült Megvagyok című Kieslowski-portéfilmjét is.

Igazi csemegeként lesz jelen a fesztiválon Gabriel Pascal, az aradi árva fiú története is, de tárlatvezetés segítségével az érdeklődők megismerhetik Major Tamás arcait is.

A kiállítások mellett komoly szakmai programokkal is készülnek a szervezők, hiszen a Jameson CineFest a Sunny Studioval közös workshopot tart, ahol bárki kipróbálhatja magát a filmesek világában. A Kunt Ernő Képíró Műhely pedig amellett, hogy különdíjat ajánlott a dokumentumfilmek kategóriájában, egy kerekasztal-beszélgetésre is invitálja a fesztiválozókat. A kötetlen beszélgetésen pedig szó esik majd a dokumentumfilmekről, a kulturális antropológiáról és a műhely tagjainak filmjeiből is láthat részleteket a közönség.

Minden hiába. A sors kérlelhetetlen, a halál bosszúvágyó. Egy férfi különös megérzése megmenti néhány munkás életét, akik egy függőhíd javításán dolgoznak, de a szerencsés menekülés nem a happy end – hanem egy borzasztó, kilátástalan küzdelem kezdete. A halál ugyanis nem szeret veszíteni, és akiket áldozatul nézett ki magának, azokat mindenképpen magával viszi. Hiába menekülnek az életben maradtak, hiába próbálják megúszni az elkerülhetetlent. A mindenütt jelen lévő halál egyenként, borzalmasabbnál borzalmasabb módon vadássza le őket. A nagy rajongótáborral rendelkező, stílusalapító horror sorozat 3D-ben, rendkívül látvánnyal, halálos trükkökkel borzolja a félni vágyók idegeit.

Ötödik alkalommal is kaszabolnak, bár most minden egyes vércsepp és csont 3D-ben repül. Másképpen nem is lehetett volna felülmúlni az eddigi szériákat, de ez az utolsó darab meglepően jól sikerült. Talán csak azért, mert nagyon komolyan egyensúlyoz saját paródiája és a kasszasikerre való törekvés között, sőt. Véresen komolyan, és mi mást is várnánk tőle, ha nem ezt. 

Egyrészről nagyon egyértelműek a zenei megoldások: pattanásig feszült idegeket és hasonlóan feszült hegedűvonót képzelek minden egyes villódzó áramkör vagy hegyesen fénylő kés mögé. Ezek azok a bizonyos hosszúra, tépőre nyújtott kitartások, amikor az egész zenekar a-mollban várja a sorát, az utómunkások pedig nem győzik alájuk vágni a közel egyperces, sikolyra deformálódott szájakról alkotott képsorokat.
A Végső állomásban egészen biztosan tudható, hogy mikor ajánlott eltakarni a szemet, és gyakran az is, hogy csak a képzelőerőnket, vagy a gyomrunkat is igénybe veszik-e a vásznon futó (és kőkeményen az arcunkba repülő) dolgok. Persze pusztán a zeneszerző-vágó páros ritkán viszi el a hátán az egészet, ha nincs mögöttük látvány, vagy legalábbis látványterv; és nem baj, ha az előttünk ugrándozó figurákba is szorul némi spiritusz. Gonosz és kritikus intencióm dacára sem nagyon tudok belekötni a karakterekbe, mert kapunk szerelmespárt, főnököt, munkásembert, végzős diákot, plasztikai sebészt, biztonság-technikust, atlétacsajszit, gyanakvó nyomozót és végül sziporkázó halottkémet is, úgyhogy ha nem az utóbbival akarnánk azonosulni, akkor is találnánk kedvünkre/szemünkre valót. Csak épp a halottkémen kívül senki sem marad életben, és ez nagyban befolyásolhatja az empatikus készségünket, főleg a túlélési esélyek latolgatása tükrében. A sztoriról már ötödszörre sem tudnék újat mondani, akárhogyis tálalják a Halál megszemélyesített figuráját, hogy eljön és mást szemelt ki magának, mint akit végül elvitt, mert egy földi halandó véletlenül (vagy az életéért készakarva) fölülírta a végzetet és ezzel borult a bili. Csakugyan borult volna az egész négyes szériasor, ha az ötödikben valami teljesen más lenne a lényeg.
A Végső állomásról - anélkül, hogy leragadnék a huszonegyedik századi moziélmény (az efféle kép meg hang) túlzott dicsőítésénél -, meg kell mondanom, hogy megéri jegyet váltani rá. Még szemüveg nélkül is az lehet, ha tériszonyunk, vagy a szereplőkbe vetett szimpátiánk nem tudna megbirkózni a kegyetlen karcsapásokkal. ( Igaz, sajnos nem a karokkal csapkodnak, hanem a karokat - és minden egyebet - csapkodják le, dehát a horror már csak ilyen.) Jól eltalált, vicces, és ami fontosabb, szellemes is. Van benne sztori (ami a műfaj határain belül ötcsillagos); van önirónia, sőt, élet is. Egy darabig. Később úgyis mindennek vége lesz, és most nagyon úgy tűnik, hogy ebbe a mindenbe beletartoznak a Végső állomás filmek is. Nem mintha nem szerettük volna őket, de ez a folytatásos mozik rendje.
Hacsak nem akad valaki, aki ezt is felrúgva élete végégig gyártja majd az állomásokat.

A Gengszterkorzó című sorozat bizonyult a kreatív Emmy-díjkiosztó legnagyobb győztesének, Gwyneth Paltrow és Justin Timberlake is díjat kapott, Varga Judit, a Borgiák című sorozat magyar berendezője azonban nem járt szerencsével.

A kanadai-ír-magyar koprodukcióban készülő Borgiák stábjának tagjaként Varga Judit látvány kategóriában reménykedhetett elismerésben két kollegájával, de végül a Gengszterkorzó című sorozat kapta a díjat. A Borgiák végül két jelölést tudott díjra váltani a kreatív műfajokban - olvasható az emmy.com internetes oldalon. 

Gwyneth Paltrow a népszerű Glee - Sztárok leszünk című sorozat vendégszereplőjeként gazdagodott a televíziós Oscarként emlegetett díjjal a kreatív Emmy-k szombati Los Angeles-i gáláján. Justin Timberlake a Saturday Night Liveszkeccsműsor alkalmi házigazdájaként érdemelte ki a szobrocskát. A vendégszereplők között a drámasorozatokat tekintve Loretta Divine, a Grace klinika visszatérő szereplője kapott Emmyt, a férfiaknál ugyanebben a kategóriábanPaul McCrane-t tüntették ki a Harry's Law című sorozatban nyújtott munkájáért. ASteve Buscemi főszereplésével forgó, Magyarországon is sugárzott Gengszterkorzó összesen hét kreatív Emmy-díjat söpört be, közte a legjobb vágásnak és sminknek járó elismerést.

A bunker

(The bunker)

A bunker műfaji besorolása némiképpen gondot okozott számomra, ugyanis többféle szempontból közelíthetjük meg. Háborús lehet a környezet miatt, ahol a történet játszódik. Horror a története miatt, mégis én inkább drámának titulálnám az illik a filmre leginkább.

A történetről annyit, hogy 1944-ben a szövetségesek előretörése elől menekülő német katonák egy elhagyatott bunkerra bukkannak az erdőben.  Voltaképpen a bunker nem elhagyatott, hiszen 2 ember őrzi egy gyerek és egy vénember. Ez tökéletesen példázza azt, hogy a háború vége felé Hitler mindenkit besoroztatott az abnormális ideái védelmére. Az öreg természetesen elmondja a bunker alatt húzódó katakombarendszer és egy tömegsír legendáját. A tiltás ellenére mégis lemerészkednek az alagutakba a katonák, ahol az ellenséget keresik -a szövetségeseket-, voltaképpen saját félelmeikkel kell majd szembenézniük.

A film egy idézettel kezdődik, ami rögtön elnyerte a tetszésemet: „Ha sokáig bámulsz egy szakadékba, visszanéz rád.” (Nietzsche). Ez nem az én sznobizmusom, hogy Nietzsche idézet van benne és akkor az már milyen jó, nem erről van szó, hanem, hogy tökéletesen illik a film mondanivalójához. Nem szeretném lelőni a poént a lényeg, hogy rendkívül magával ragadó és fordulatos a film. Az emberi lélek rejtelmeibe nyerhetünk bepillantást és megláthatjuk, hogyan is viselkednek a különböző személyiségű emberek ugyanabban a környezetben, miközben szembenéznek a külső és belső fenyegetéssel.

A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van. A szinopszist vizslatva egy könnyed vígjátékra asszociálhatunk, mert ha valaki a kezére húzott plüss hód által tartja a kapcsolatot a külvilággal, az nyilván szülhet komikusabb perceket a vásznon. Így is van, de Foster filmje ennél sokkal mélyebb. Walter Black (Gibson) egyik napról a másikra elfárad. Nem beszél, nem él, leginkább csak alszik. Ezt családja sem bírja sokáig, így a hirtelen depresszióba fulladt családfő a küszöb rossz oldalán találja magát. Walter számára a halál az egyetlen kiút, ám akkor felbukkan a hód.

Pedig Walternek mindene megvan. Feleség, gyerekek, siker. Mert, hogy furamód a világ legszomorúbb embere egy játékgyár igazgatója. Walter unottságát talán annak is köszönheti, hogy lát a sorok között, mint az később kiderül és ez a megcsömörlött planéta a saját mintájára formázta. Ezt még fia is tetőzi, aki szintén gondokkal, ugyanakkor az apja ellen küzd. Porter (Anton Yelchin) az átlagos fiatalokkal ellentétben legkevésbé szeretne az apjára hasonlítani, melynek érdekében listát is vezet, hogy miről érdemes leszoknia.

A film legzseniálisabb pontja a forgatókönyv mellett egyértelműen Gibson, aki képes volt elérni azt, hogy Waltert és A hódot két különböző személyként kezeljük, utóbbit ne csak egy kézre húzott kellékként. A hód minden ami Walter belső elfojtott gondolata, melyekből az évek során túl sok gyülemlett fel, hősünk már nem is tudott mit kezdeni velük, így jobbnak látott mindent, jót és rosszat magában raktározni.

A hód Walter szellemi kivetülése, ám megrészegíti a gazdatest feletti hatalom, így a plüss aki kezdetben a megmentőnek bizonyult, majd egy szimplaérdekembernek (vagy érdekhódnak), a végére kegyetlen diktátorrá avanzsált. És ez vezet tragédiához, mert a Hódkóros korántsem vígjáték. Az utóbbi idők legkeményebb családi drámája, mely úgy ábrázolja a "beteg embert", ahogy eddig nem sokszor láthattuk. Pedig ennek az embernek már "csupán" annyi a baja, hogy nem látják a hód mögött megbújva.

Az év egyik legjobb filmje, melyben Gibson tökéletesen alakít. Persze a többi színész is remekel, de ők is csupán a hód árnyékában férnek meg. Foster dirigálásnak egyetlen felróható negatívuma, hogy nem sikerült eltalálnia az egyensúlyt a jelenetek között. Egyszer véresen komoly, majd szinte butáskodó, de a tipikus drámák ívét kiválóan tartja. Megosztó film, pláne az előítéletek miatt, mert ha egy jót akarunk nevetni, nem ez a mi menetünk, hiába a felütés. Komoly mondandó, könyörtelenül a lelket megcélzó mű. Az elégikus atmoszféra vagy beszippant, vagy nem. De ha igen, a hód fogságából nem könnyű szabadulni.

Eredeti cím: Conan the Barbarian

Színes, 3D-s magyarul beszélő amerikai film

Hossz: 112 perc

Forgatókönyvíró: Thomas Dean Donnelly, Joshua Oppenheimer, Sean Hood, Robert E. Howard

Operatőr: Thomas Kloss

Producer: John Baldecchi, Boaz Davidson, Joe Gatta, Avi Lerner, Danny Lerner, Fredrik Malmberg, Les Weldon

Rendező: Marcus Nispel

Conan, a barbár Robert E. Howard (1906-1936) legismertebb hőse, a ponyva- illetve fantasy irodalom egyik alapvető figurája, kb. annyira, mint mondjuk Edgar Rice Burroughs Tarzanja. Lehet mondani, hogy Howard írásai híján voltak a szépirodalmi cizelláltságnak, a mélyebb mondanivalónak, és még számos irodalmi erénynek, de azzal nem érdemes vitatkozni, hogy a fantasy alapjai közé tartoznak, és hogy mindmáig megőrizték hatásukat. Howard-ot legjobb pillanatiban valami nyers, zabolátlan zsenialitás jellemezte, és nem mellesleg Conan számára felépített egy többnyire összefüggő és működőképes hátteret, földrajzzal, történelemmel, miegyéb – még Tolkien előtt, ugye. Írásainak volt valami baljós, átható hangulata, ami szintén megőrizte varázsát az idők folyamán.

Hiába sikerült borzasztóra az új Conan, a barbár, nem tudta elvenni a kedvünket a fantasy filmektől. Ellenkezőleg: eszünkbe juttatta a műfaj nyolcvanas évekbeli klasszikusait, amelyek egy egész generáció számára jelentettek meghatározó gyerekkori élményt. Felnőtt fejjel újranéztük az eredeti Conant, a Támadás a Krull bolygó ellent, a Fantasztikus labirintust és társaikat, arra keresve a választ, vajon kiállják-e az idő próbáját, vagy csak megszépült emlékek, amelyeket jobb nem bolygatni.

Az a néző, aki most találkozik a 80-as évek fantasyjeivel először, könnyen lehet, hogy csak nevet rajtuk, és gyorsan tovább is kapcsol. A bemutatásuk idején káprázatosnak hitt látványvilág ma nemcsak hogy elavultnak, de néha még komikusnak is hat. Az akkoriban használatos trükkök és technikai megoldások széles arzenálját (maszkok, bábuk, mechanikus szörnyek, méretarányos makettek, grandiózus díszletek, jelmezek, vetített háttér stb.) vonultatják fel ezek a filmek, a számítógépes grafika elterjedésével azonban alapvetően megváltozott a mozifilmek látványvilága, és a megtévesztésnek ez a szintje legtöbbször már nem elég a mai nézőnek. De pont az az érdekes ezekben a filmekben, hogy kétszeresen is időutazásra invitálnak minket: soha nem létezett fantáziavilágokba és a 80-as évekbe. És nem véletlen, hogy annyi gyerek és gyermeklelkű felnőtt képzeletét megragadták ezek a mesék. Néha naivitásba, néha brutalitásba hajló mitikus erejük, világrengető kalandokkal sűrűn átszőtt meséjük hat mindenkire, aki kicsit is fogékony az ilyesmire.

A Majmok bolygója: Lázadás

(Rise of the Planet of the Apes)

2011-ben megérkezett az új Majmok bolygója film a Lázadás, amely az értelmes majmok létrejöttét volt hivatott bemutatni. Újdonság, hogy a majmokat ezúttal az Avatarban is használt Capture Motion animációs technológiával keltették életre és nem jelmezekkel és sminkkel.

A film lényegében egy majom életét mutatja be a majmok felemelkedését, pontosabban csak azt, hogy lesznek okosabbak. Caesarnak hívják azt a majmot, aki intelligenciájának köszönhetően a majmok vezetőjévé válik és egységbe kovácsolja őket. A történetről röviden annyit, hogy tudósok dolgoznak az Alzheimer kór gyógymódján és állatkísérleteket végeznek, majmokon tesztelik a szérumot.

A filmről azt mondanám, hogy érdemes megnézni és ugyan mindenki lehúzta a 2001-es Majmok bolygóját nekem az is bejött. Az animációs technológia amivel készült nagyon jó egyébként és a filmbéli animációk nagyon élethűre sikerültek. Ami kivetni valót hagy maga után az mégis az számomra, hogy a film rövid, vagyis a történet volumenéhez képest igencsak kevés. A másik pedig nem tudom, hogy két részben akarják kidolgozni a történetet vagy lesz következő rész is, de igen csak hiányosra sikerült a film. Bennem felmerült az a nagy kérdés, hogy mégis hogyan sikerült meghódítaniuk az emberiséget a majmoknak, mert ezen a vonal kellene ezt a filmet folytatni. Ha a következő rész innen venné fel az események fonalát akkor természetesen tökéletesen elégedett lennék és nem is lenne több kérdésem a filmmel kapcsolatban, de mivel nincsenek információk egyenlőre arról, hogy akkor lesz e még újabb Majmok bolygója mozi, így fenntartom az előbb leírt véleményemet, a film rövid és tátongó űrt hagy maga után. E miatt a befejezetlenség miatt kicsit az az érzésem támadt egyébként, hogy a készítők még ezt folytatni akarják. 

Futballmaffia

(Rise of the footsoldier)

Carlton Leach életét mutatja be a film. Azt, hogy egy egyszerű futballhuligánból, hogyan kapaszkodik egyre feljebb az alvilági ranglétrán és hogyan válik az angol alvilág egyik vezetőjévé. Szeretném leszögezni, hogy a film megtörtént eseményeket dolgoz fel. A későbbiekben vissza szeretnék térni arra, hogy miért is fontos. Carlton Leach Muscle című önéletrajzi könyve szolgál a forgatókönyv alapjául.

A magyar cím teljesen félrevezető a történet szempontjából. Ugyan a film kezdőmondata árulkodó: „Minden a focival kezdődött!”, de ez korántsem a futballról szól. A footsoldier eredeti jelentése jobban visszaadja a film témáját. A seregben a footsoldier az a speciálisan képzett katona aki az ellenséggel szembeni pusztakezes harcra lett kiképezve. A maffiában is van hasonló rang, akik a piszkos munkát végzik el, -valahol egyszerűen katonának nevezik őket- Carlton is egy ilyen alvilági katonából emelkedett fel. Futballhuligánként kezdte, de már akkor is a harc, a balhé miatt járt a meccsekre, aztán a futballhuligánok elleni törvények hatására a börtön elkerülése végett, inkább kidobónak állt. A lelátón, ha betörik a fejed még életben maradsz, az alvilágban azonban más szabályok uralkodnak.

A film során mindig azt láthatjuk, hogy Carlton józanul mérlegeli a lehetőségeket és a kockázatokkal teljes mértékben tisztában van, míg a társai ezzel mit sem törődnek. A történetet nem szeretném teljes mértékben kivesézni, hiszen, ha lelövöm a poént miért is néznétek meg a filmet, nem igaz ?:)

Ajánlom mindenkinek, aki szereti az alvilági történeteket, viszont felhívnám a figyelmet arra is, hogy ez a film naturalisztikus, nem szépít semmin. A véres, mocskos valóság elevenedik meg. Nincs a filmben a maffiát körüllengő semmilyen fennkölt eszmény. Néhány jelenet a gyengébb idegzetű nézők számára gondot okozhat, de ilyen az alvilág, mit szépítsünk rajta? Sokszor meghökkentő a brutalitás és az esztelen erőszak megnyilvánulása. Gondolok itt elsősorban Pat és a gyorséttermek viszonyára.

A színészek számomra teljesen ismeretlenek voltak, amely, a véleményem szerint nem probléma. Ebben az esetben azért is előny, hiszen nem asszociáltam a színészek által alakított korábbi karakterekre. Szeretném megemlíteni még a filmben szereplő zenéket, melyek tökéletes telitalálatok az adott jelenetnél, amelyben felcsendülnek.

Az elején már említettem, hogy ez igaz történeten alapuló film. Carlton a gengszter, akit sohasem kaptak el, ugyanis nem tudtak rábizonyítani semmit, mert ő mindig megtartotta a józan ítélőképességét.

Engedjétek meg, hogy ebben kicsit kételkedjek, mert utólag könnyű okosnak lenni. Ez a film élvezeti értékén nem ront, sőt nekem is nagyon tetszik. A másik észrevételem, hogy nem vagyok jogász, mégis ez a kis önvallomás felér egy bűnlajstrommal, és a ’90-es évektől nem tudom elévültek-e már ezek az esetek.

Összefoglalásként ajánlom mindenkinek ezt a roppant izgalmas és fordulatokban gazdag filmet. Jó szórakozást!

http://www.port.hu/futballmaffia_rise_of_the_footsoldier/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=97647