Minden hiába. A sors kérlelhetetlen, a halál bosszúvágyó. Egy férfi különös megérzése megmenti néhány munkás életét, akik egy függőhíd javításán dolgoznak, de a szerencsés menekülés nem a happy end – hanem egy borzasztó, kilátástalan küzdelem kezdete. A halál ugyanis nem szeret veszíteni, és akiket áldozatul nézett ki magának, azokat mindenképpen magával viszi. Hiába menekülnek az életben maradtak, hiába próbálják megúszni az elkerülhetetlent. A mindenütt jelen lévő halál egyenként, borzalmasabbnál borzalmasabb módon vadássza le őket. A nagy rajongótáborral rendelkező, stílusalapító horror sorozat 3D-ben, rendkívül látvánnyal, halálos trükkökkel borzolja a félni vágyók idegeit.

Ötödik alkalommal is kaszabolnak, bár most minden egyes vércsepp és csont 3D-ben repül. Másképpen nem is lehetett volna felülmúlni az eddigi szériákat, de ez az utolsó darab meglepően jól sikerült. Talán csak azért, mert nagyon komolyan egyensúlyoz saját paródiája és a kasszasikerre való törekvés között, sőt. Véresen komolyan, és mi mást is várnánk tőle, ha nem ezt. 

Egyrészről nagyon egyértelműek a zenei megoldások: pattanásig feszült idegeket és hasonlóan feszült hegedűvonót képzelek minden egyes villódzó áramkör vagy hegyesen fénylő kés mögé. Ezek azok a bizonyos hosszúra, tépőre nyújtott kitartások, amikor az egész zenekar a-mollban várja a sorát, az utómunkások pedig nem győzik alájuk vágni a közel egyperces, sikolyra deformálódott szájakról alkotott képsorokat.
A Végső állomásban egészen biztosan tudható, hogy mikor ajánlott eltakarni a szemet, és gyakran az is, hogy csak a képzelőerőnket, vagy a gyomrunkat is igénybe veszik-e a vásznon futó (és kőkeményen az arcunkba repülő) dolgok. Persze pusztán a zeneszerző-vágó páros ritkán viszi el a hátán az egészet, ha nincs mögöttük látvány, vagy legalábbis látványterv; és nem baj, ha az előttünk ugrándozó figurákba is szorul némi spiritusz. Gonosz és kritikus intencióm dacára sem nagyon tudok belekötni a karakterekbe, mert kapunk szerelmespárt, főnököt, munkásembert, végzős diákot, plasztikai sebészt, biztonság-technikust, atlétacsajszit, gyanakvó nyomozót és végül sziporkázó halottkémet is, úgyhogy ha nem az utóbbival akarnánk azonosulni, akkor is találnánk kedvünkre/szemünkre valót. Csak épp a halottkémen kívül senki sem marad életben, és ez nagyban befolyásolhatja az empatikus készségünket, főleg a túlélési esélyek latolgatása tükrében. A sztoriról már ötödszörre sem tudnék újat mondani, akárhogyis tálalják a Halál megszemélyesített figuráját, hogy eljön és mást szemelt ki magának, mint akit végül elvitt, mert egy földi halandó véletlenül (vagy az életéért készakarva) fölülírta a végzetet és ezzel borult a bili. Csakugyan borult volna az egész négyes szériasor, ha az ötödikben valami teljesen más lenne a lényeg.
A Végső állomásról - anélkül, hogy leragadnék a huszonegyedik századi moziélmény (az efféle kép meg hang) túlzott dicsőítésénél -, meg kell mondanom, hogy megéri jegyet váltani rá. Még szemüveg nélkül is az lehet, ha tériszonyunk, vagy a szereplőkbe vetett szimpátiánk nem tudna megbirkózni a kegyetlen karcsapásokkal. ( Igaz, sajnos nem a karokkal csapkodnak, hanem a karokat - és minden egyebet - csapkodják le, dehát a horror már csak ilyen.) Jól eltalált, vicces, és ami fontosabb, szellemes is. Van benne sztori (ami a műfaj határain belül ötcsillagos); van önirónia, sőt, élet is. Egy darabig. Később úgyis mindennek vége lesz, és most nagyon úgy tűnik, hogy ebbe a mindenbe beletartoznak a Végső állomás filmek is. Nem mintha nem szerettük volna őket, de ez a folytatásos mozik rendje.
Hacsak nem akad valaki, aki ezt is felrúgva élete végégig gyártja majd az állomásokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.