Manapság már bemutatkozó album nélkül is felkaphatnak bárkit. Szép új világháló. Ettől még ugyanúgy bele lehet halni a világba. Mérlegen az öröklét.
Annak a dilemmának nagyjából semmi értelme, ami Lana Del Rey-t aszerint vizslatja, hogy a hipszterek "találták-e meg maguknak", vagy hogy ő-e a net első olyan előadója, akit az "áruló" mainstream sztárcsináló gépezete futtatott be, hogy feltöltette-e az ajkait, magyarul, hogy ő is csak egy kirakatbabú-e. Mert persze, hogy feltakartak mögé a jó orrú píárosok, persze, hogy marketing céllal nyomták be David Lettermanhez, meg bénázni a Saturday Night Live-ba, persze, hogy botoxolt, és akkor mi van? Hülyeség az egész. Esztétikai polémia. Ezzel be is fejezzük a szociológus témázgatást a lány "valódiságáról", helyette inkább a lényegről beszélünk. Arról, hogy aBorn To Die végül is jó pár országban első az eladási listán, meg arról, hogy megérdemelt-e a hájp.
Elizabeth Grant egy kisvárosban nőtt fel. Alig volt húsz, amikor bekerült a Nagy Alma folkudvarába. Greenwich Village-ben azonban minden tömbben találunk legalább egy tucat olyan csajt, aki szomorkákkal próbál érvényesülni. Így a Sparkle Jump Rope Queen, Lizzy Grant And The Phenomena vagy épp a Lana Rey Del Mar nevek alatt próbálkozó dalszerő-énekesnő befutásának kvázi sikertelensége is borítékolható volt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy azért lehetett benne valami, hiszen a producerguru David Kahne csak felkarolta, és Lizzy Grant néven ki is jött tőle egy EP. 2008-at írtunk ekkor. A "kettős identitású" Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant című első "nagylemez" 2010-ben érkezett, bár fizikai formátumban alig jelent meg belőle pár ezer.
2011 közepére aztán Lana fazont váltott. Kitalálták, vagy kitalálta önmagát, mindegy. Ettől kezdve minden róla szólt. Szerződött az Interscope-pal, karrierje üstökösszerűen ívelt és ível felfelé, gyűlöltet és imádat vette és veszi körül. A sokak által feldolgozott Video Games és a Blue Jeans sorban hódította meg a listákat. És bár leégett (egyesek szerint szándékosan) a Saturday Night Live-ban, debütáló albumát lélegzetvisszafojtva várta nemcsak az ellene és mellette kampányoló tömeg, de a szakma is.
Ami a külsőségeket illeti: az amerikai lány szőkébb, mint Marilyn Monroe és Nancy Sinatra, barnább, mint Adele, és talán kitaláltabb, mint Lady Gaga. Pont olyan valószerűtlen, mintha Laura Palmer hegyvidéki városából, Twins Peaks-ből érkezett volna, hogy aztán a Mulholland Drive egyik ünnepelt kettős személyiségű dívájává váljon, akiben egyszerre vibrál az amerikai szépség és az amerikai álom. Lana sötét és ragyogó, nagyvilági és dekadens, és persze elképesztő szexuális kisugárzással bír. Megvan benne a húszas-harmincas évek jazzdíváinak érinthetetlensége, a késő ötvenes-kora hatvanas évek hamvas bája és a kétezres évek címlaplányainak minden erénye és erénytelensége. Feslett és naiv. Gengszterek forró ölű szeretője, a végzet asszonya, dizőz és ártatlan szüzike. Lana Del Rey a NŐI NEM archetípusait sűríti.
A zene bombasztikus, teátrális, ünnepélyes, mindvégig emelkedett, de vitathatatlanul intelligens és ambiciózus. Fenséges és - Angelo Badalamenti nyomán - filmzenés. A fő hangszerek között az elcsöppenő vonósszekció, a hárfa és a zongora uralja az elfojtott, nyugtalanító, vággyal teli, zárt, de tág tereket (Video Games). A visszafogott, minimál hiphop lüktetést a Kid Kudi vagy épp Lil Wayne mellől ismert Emile Haynie-nek köszönhetjük, bár a belassult triphop jobb alap lett volna a melodrámához. Ugyanakkor az is igaz, hogy a fősodorhoz köthető hiphop és a klasszikus hangszerek házasítása egészen egyedi módon sikerült (Born to Die), akár brand és trend is lehet - majd eldől.
Persze nem ő az egyetlen producer. A korong társszerzői és zenei megmondói között ott olvashatjuk Rick Nowels (Madonna, Cee Lo Green, Lykke Li, Marina And The Diamonds, Santigold) és Chris Braide nevét, míg a dalszerzőtársak között feltűnik többek között Mike Daly (Alanis Morissette) vagy épp Jim Irvin (Michelle Branch, Boyzone, Zucchero) is. Mindegy, hányan bábáskodtak a produkció létrehozásánál, Lana magával ragadó, szívbe markoló és megindító, hangja és személyisége kiválóan illik a sötét dalokhoz.
A Born To Die persze nem a legőszintébb tudósítás Amerika másik oldaláról, ám van olyan halálos, hogy évekkel túlélje önmagát.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
